Történetek

 

Róma

 

Egészen tudatosan írom kezdeteinek és nem alapításának, ugyanis Róma nem alapított város. Az írásos források ugyan szinte egybehangzóan mesélnek egy alapítási történetet, de a régészeti bizonyítékok nem támasztják ezt alá. Már írtam, hogy a régészetbe nem ástam bele magam teljes mélységében, de lenne pár érvem emellett. Legkézenfekvőbb, ha csak, ha ránéztek Róma térképére, majd a görög telepesek alapított városára, a mindenki által ismert Pompeire, vagy az egyik jól kiásott etruszk városéra, Marzabottóéra.

Annyi mindenesetre látszik, hogy Róma kissé szabálytalan, a másik két város tervezett településnek tetszik, a terepviszonyok eltéréseitől eltekintve egymást derékszögben metsző utcák mellé rendeződött szabályos háztömbökből áll. Érv lenne erre, hogy hét dombra épült, s a terepviszonyok nem teszik ezt lehetővé, de a másik két város sem a síkon jött létre. A görögök is és az etruszkok is igyekeztek jól áttekinthető várószerkezetet kialakítani, s az új alapításúak általában követik is ezt az elvet.
A másik érv a kialakult és nem keletkezett város mellett a régészeti leletanyagé, de ehhez egy kicsit tágítanunk kell a kört és meg kell néznünk, hogy Róma közvetlen környezete, Latium, milyen kulturális hatás alatt állt.
A Latium vetus vagy Latium antiquum (= latinok által lakott vidék) néven emlegetett terület aránylag későn kezdett benépesedni, a X. századból valók az első korai települések. Ezek a korai leletek a Villanova kultúrához tartozó ún. Alumiere-kultúra maradványai, amelyekben erős a Terramare kultúra hatása is Ma kb. 30 ilyen telepet ismerünk (pl. Róma Palombaria, Sabina, Velletri, Anzio). Ezek földműveléssel, és pásztorkodással foglalkozó lakosságnak adtak otthont, s jellegzetes kunyhó alakú urnáiról ismert hamvasztásos temetkezési szokásukról ismert a múzeumlátogatók körében.
Ezeken a neolitikus alapokon bontakoztak ki bronzkori kultúrái, amelyek kerámiái a középső

bronzkortól kezdve az Appenini műveltség hatása alatt állnak. Ez a Kr. e. 1500-1150 közé datált kultúra még mindig alapvetően pásztorkodó, de halottait már nem hamvasztja. A bronzkor és a vaskor közé beékelődik a X. századig vezető ún. subappenin kultúra, ami egyenesen az európai vaskorba, X. sz. Villanova kultúrájához vezet. Ettől a nagy kultúrkörtől korán önállósul a latiumi változat, amit latiumi kultúrának (cultura laziale) nevezünk. Ez természetesen nem egy egységes kultúra, térben és időben is tagolható, s alperiódusai számos felosztást tesznek lehetővé, ezek közül a legjelentősebbek:

a) preurbanus időszak (Latiumi I. és Latiumi IIA kultúra, időben a Kr. e. X.- IX. század első fele)

 

Erre a korszakra az elszigetelt falvak (Róma dombjainak falvai, Satricum), illetve sírok kis csoportjai (Mons Albanus) jellemzők. Ismét megjelenik a hamvasztásos temetkezés, a hamvvedreket hordóba (dolium) helyezik, amelyet aztán egy pozzo-ba raknak és egy kőlappal lezárják. A hamvvedrek gyakran kunyhó alakúak. A sírmellékletek: miniatűr bronzok, vázák. A képek a Diocletianus thermák kiállításán készültek a nyáron.

 

 

b) protourbanus - korszak (Latiumi IIB, Latiumi III, Latiumi IVA, időben a Kr. e. IX. század második fele - 630 körül)

Ebben a korszakban a korábbi szétszórt falvak, vagy spontán összetelepülnek (synoikismos), vagy progresszív belső fejlődéssel magasabb szintű községgé alakulnak. A városiasodás a tengerparthoz közeli zónára jellemző (Decimas, Lavinium), ahol a tengeri kereskedelem hatására jönnek létre az urbánus telepek. A belső területek falusiasabbak maradnak, a lakosság is gyérebb (Róma, mons Albanus).
A régészeti leletanyagban a necropolisokban mindkét területen kimutathatóak a társadalmi különbségek. A kor másik nagy újítása a korongolt, festett kerámia megjelenése. A Villanova hatására fellendül a fémipar is. Megélénkülnek a külső kapcsolatok, amik a bronztárgyak behozatalában és Euboia, valamint a Kyklasok kerámiáinak megjelenésében nyilvánul meg. Ebben a korban kialakul valamiféle kulturális koiné (köznyelv) a latinok, capenaiak, faliscusok, valamint a folyó bal partján élő népesség között

c) urbanus korszak vagy az archaikus civilizáció kezdete (Latiumi IV B, időben Kr. e. kb. 630 – 580)

Latiumban igen erős etruszk hatás. Etruriában az urbanizáció magasabb szinten állt ekkor, fejlett védelmi rendszerek, közterek, középületek, szentélyek megjelenése jellemzi Latiumot is. Ennek következményeként fogható fel az anyagi műveltség terén a későbbi építészetet megalapozó bonyolult kőművesség kialakulása, az államszervezetek tekintetében pedig a centralizálttá váló vallási—politikai—közigazgatási élet.
A latiumi kultúra etruszk hatásra átalakul, a régi Latium keramikája eltűnik az etruszk behozatal következményeként.
Az antik auctorok állításai ellenére a régészeti bizonyítékok alapján mégsem mond­ható ki teljes bizonyossággal, hogy Róma ekkor etruszk fennhatóság alatt állt volna, és ugyanakkor természetesen az sem, hogy rajta keresztül egész Latiumot meghódí­tották volna. Az etruszk hatás mellett a régészeti leletek alapján igen erős volt a görög hatás is (kis agyagoltárok). De nemcsak az etruszk uralmat nem tudjuk bizonyítani, hanem a római mondák által széles körben propagált trójai hódítás (Aeneas) tényét sem.

Latium lakói az antik szövegekben aborigines néven szerepelnek, amit a görög Boreigonoi, azaz Boreas szülöt­tei, értsd: ’Észak lakói’-nak magyaráznak. Ez a magyarázat pro érv lehetne az etruszkok mellett, de ugyanilyen erős lehetősége van a szónak az Albanenses eltorzult alakjaként való értelmezésének is. Feltételezik ugyanakkor azt is, hogy Latium lakói között valamiféle kultikus szövetség létezett, bár ennek a központjaként megjelölt Alba Longa megléte a mai napig régészeti­leg nem teljes megbízhatósággal bizonyított.
Az antik írók szerint egy Iuppiter köré épülő olyan rituális közösség volt, amihez tartozó népek számát Plinius 30-ra teszi. A forrás hiteles lehet, mert olyanokat sorol fel, amelyek máshonnan nem ismertek. Ez a 30 nép alkotja a prisci Latini-t (őslatinok), akik idővel más népekkel egybeolvadva létrehozzák a ferentinai szövetséget, amit is­mertebb nevén latin szövetségként emlegetnek. Ez a szövetség az etruszk uralom alatt nem működik, majd később a foedus Cas­si­a­num­mal újítják fel.

S lássuk most, hogyan alakul ezen a térségen belül Róma sorsa:

A mese, amire később még visszatérek, történelmietlen, de tanulságos. A város alapítását a történetírók egészen pontosan tudni vélik, s csaknem – történeti szempontból – tökéletes pontossággal közlik. Varro (aera Varroniana) Kr. e. 75453-ra, Cato (aera Catoniana) Kr. e. 751-re, Fabius Pictor Kr. e. 74847-re, Cincius Alimenius Kr. e. 72928-ra teszi. Ezek közül a Varro-féle dátum az általánosan ismert, ez a Romulus és Remus mítosz és a Palilia ünnep alapján a város alapítását 753. április 21-re (dies natalis) teszi.
De valóban ekkor keletkezett, alapították? Már a fentiekben jeleztem, hogy nem. Az Aventinuson néhány jel arra mutat, hogy már a neolitikumban település volt, de a leg­korábbi lakhelyek a X. századból a Palatinusról kerültek elő, ugyanis ez volt a legkönnyebben védhető, nagyobb domb a környéken. egy Kr.e. 1400 táján létezett bronzkori falu emlékét őrzi a Héraklés-mítosz Geryonés bíborszínű teheneiről szóló része.
Ha a régészeti leletekkel egybevetve elemezzük a mesét, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a mykénéi korban a mai Róma tiberisi átkelőhelyénél volt egy olyan pont, amit állandó jelleggel használtak. Ennek a gázlónak, illetve a későbbi forum boarium körüli jó legeltető helynek a védelmére jöhetett létre 1400 körül a bronzkori telep a Palatinus környékén. Míg maga a domb betelepült, a dombok közötti völgyek lakatlanok maradtak. (Csak zárójelben jegyezném meg, hogy ennek a mítosz alapján már létezett, a latinokhoz köthető telepnek a Heraklés mondában való feltűnése a már említett erős görög hatásokra utal, s ha egyszer az etruszkokat gyanúba vettük az alapítást illetően, ugyanannyi joggal vehetnénk – bár ennek lehetőségét én a nulla körülinek tartom – gyanúba a görögöket is.) A régészeti anyagnak ellentmond, miszerint a tele­pülés magját Romulus alapítja a Palatinuson (Róma Quadrata, ami 5 telepet foglal magában). A Palatinus régészeti anyaga ugyan albai típusú településre utal (a temetkezés mintegy 60-67%-ban albai típusú pozzo-sír), ami alátámasztja a hagyományt, miszerint a mons Albanusról elvándorolt latinok ( pontosabban latin–faliscusok) hozták volna létre, de jóval korábbiak a leletek mint a hagyományos városlapítás. A mítoszok ezeket az első telepeket, illetve Róma Quadratát a Ramnes tribushoz, azaz a latinokhoz kötik.
A következő században (Kr. e. IX.) aztán betelepültek a déli dombok, először az Esquilinus. Ennek régészeti anyaga eltér a már meglévő telepekétől két ponton is. Csak 2 hamvasztásos, azaz albai típusú sírt találtak (illetve ha azóta kiástak, amióta én nézem, akkor is jóval kevesebbet, töredékét a csontvázasnak), illetve szembeszökő a népesség katonai jellege, míg máshol a sírmellékletekben nincs fegyver. Ezután elfoglalták a Caelius-t. Ezek népét a földelt temetési szokások miatt a szabinokhoz, az osc–umber csoport népéhez kötik, akik fokozatosan beolvadnak a latin közösségbe, s megszaporodván beköltöztek a Quirinalisra is. A szabinok jelenlétét őrzi a mítoszban a szabin nők elrablásának meséje, illetve a Romulus és Titus Tatius kettős királyságáról szóló történet. Hozzájuk köti a római hagyomány a Tities tribust.
A régészeti anyag szabinokkal való azonosítása azonban vitatott, de alátámaszthatja egy nem biztos, hogy tudományos magyarázat, miszerint a Pireneusokban lakók (hegyekben lakók) jelölhették csak a római dombokat úgy mint ők, azaz collisnak, míg a többi, főként síkvidéki nép a saját hegyét-dombját monsnak nevezte. A Quirinalis két telepét kötik leginkább a szabin hagyományhoz, ugyanis az itteni telepek kultikus szempontból is eltérnek Dius Fidius, Semo Sancus tiszteletében. Főpapjuk a sodales Titii kapcsolatban áll Titus Tatiusszal. A római dombokon kialakuló települések falvak, kezdetben nincs kapcsolat közöttük. Népük alapvetően pásztorkodással, kisebb részt földműveléssel is foglalkozik.
A benépesülésa Kr. e. VIII. században folytatódott, amikor a különböző dombokon levőtelepülések sorához csatlakoznak a Capitolinus és a Viminalis telepei, majd a későbbi Kr. e. IV. században az Aventinus domb lakossága is. A legutolsó telepeket köti a hagyomány a Luceres tribushoz, azaz az etruszkokhoz. Így ez a népesség nem tartozott az őslakosokhoz, a mondák nem tekintik még szövetségesnek sem, ők a legkésőbb érkezettek, a hódítók, nem az alapítók. Ez a hódítás kezdetben pedig a korai etruszk kulturális hatás bizonyítéka.
Az eddig egymástól függetlenül létező telepek, amiket a hagyomány és a leletek nem egy egységes népességhez kötnek a későbbiekben egyesült. Ezt nevezik az urbanizáció korszakának, vagy a palatinusi korszaknak.
Az önálló falvak egyesülésére a legkorábbi példa a Palatinus két falvának, Germalusnak és Palatualnak az összeolvadása, aminek vallástörténeti bizonyítéka a február 15-én tartott Lupercalia ünnep. A Palatinus vonala jelzi eszerint az egykori település határát, mert ezt a megtisztító, bajel­hárító és részben termékenységi rítust mindig a település határának vonalánál vég­ezték, tehát kellett lennie egy olyan településnek, amelynek a határa a Palatinus volt. A várost a környező földektől pontosan megszabott határvonallal választották el (pomerium), amit sem idegen követ, sem katonaság nem léphetett át a város engedélye nélkül. Ugyanerre az időre tehető az állandó jellegű intézményrendszer kiépülése, az első hivatalnokok (magistratus) megjelenése. A városfejlődés tehát nem a Capitoliumon, hanem a Palatinuson indult meg, de hogy ezt kik kerítették pomeriummal körbe, nem szól a fáma, csak a régészet és a vallástörténet igazolja.
Az egységesítés következő fázisa Septimontium (’Hét domb vallási szövetsége’) kialakulása lenne. A ’Hét domb szövetsége’ későbbi népetimológia, amit a közszáj egyáltalán nem a hét dombból, hanem a saepire montes (’hegyeket bekeríteni’) el­ferdítéséből hozott létre. Ennek a szövetségnek a szakrális központja a Velia domb volt. A ’Hét domb szövetsége’ városának neve: Róma. Maga a név valószínűleg etruszk eredetű. Elterjedt etimológiai magyarázata alapján a rumlna (Ruma) etruszk nemzetségnévből származik. Mivel a Tiberis átkelőhelyének ellenőrzésére létrejött telepek szakrális szövetsége volt, s a latin-etruszk árucsere színtere, nem csodálkozhatunk a korai etruszk kulturális hatáson.

Róma történetének első korszaka mind a régészeti mind az irodalmi anyag alapján a nemzetségi szervezeten és a települések fö­de­ra­tív kapcsolatán alapszik. A föderatív kapcsolat ugyan megvan az etruszkoknál is, de ott az állam alapformája a város, míg az italicusoknál a község, melynek gazdasági-szervezeti formája a nemzetség.

A római történelem legkorábbi időinek kutatója a régészeti anyag mellett leginkább a történeti mesékre tud támaszkodni. Nagyon nehéz dolgunk van, amikor magukat a történeti forrásokat elemezzük, ugyanis a korai annalistákat Fabius Pictort és Cincius Alimentus leszámítva a jelentős források Augustus idejéből származnak. (Livius: Ab urbe condita, Dionysios Halikarnasseus: Archeologia Romaniké, M. P. Cato: Origines, Appianos: A polgárháborúról, Cicero: De re publica, T. Varro: De linqua Latina, Plutarchos: Párhuzamos életrajzok, Verrius Flaccus: De verborum significatu, Ovidius). Róma őstörténetére vonatkozó rekonstrukcióik pedig igen mesterkéltek. Minden eseményt éves pontossággal közölnek, ami örvendetes tény lenne, de tudjuk, hogy későbbi kronológiai számítások és spekulációk eredményeképpen kalkuláltak, tehát kétes hitelességgel. Még a hitelesként elfogadott, a régészeti tényekkel viszonylagosan egyeztethető alapítási dátum pontos ideje, mármint a Varró-féléé is a hellenisztikus történelemhez való igazítás igényével született, ezért van az, hogy Athén tyrannosainak elűzése szinkronba kerül Tarquinius Superbus elűzésével. Az ok egyszerű, a kési hagyomány a korai időkkel kívánta igazolni: Róma már ekkor is a világtörténelmi fejlődés élvonalában haladt. A későbbi történelmi kritika nagyon ambivalensen közelít tehát az irodalmi hagyományhoz. Niehbuhr, Mommsen, E. Pais például az egész korai római hagyományt légből kapottnak minősíti. G. De Sanctis már valamivel nagyobb hitelt tulajdonít a hagyománynak, de általános nézet, hogy a korai római időket erős kritikával kell kezelnünk.

Ennyi tudomány után nézzük meg egy kicsit közelebbről Róma alapítási mondájának kérdését. A kérdés már régen foglalkoztat, a római vallástörténeti iskolák munkáit olvasgatom éppen, s készülök egy laza stílusú elmefuttatást megírni Romulus és Remus legendájáról. Az alábbiakban közreadott anyag a készülő cikk minden pontos forrásanyagom megjelölése nélküli változata, tehát ne kérjétek számon a pontos forráshelyeket, még dolgozom rajta. Mivel a kérdés némi vihart kavart egy kanál vízben, gondoltam, vitaindítóként jó lesz. Ezekre a tényekre utalva kérdeztem Kis Piramistól, de aztán annyiba maradt a dolog. Kéretik tehát nem tudományként, hanem egy lehetséges nézőpontú elemzés kezdeteként tekinteni. Lássuk:

Róma alapítása

 

„ Nincs földünkön olyan emberi telep, amelynek oly vonzó ereje volna, mint az „örök város”-nak…Hatása páratlan volt az emberiség szellemi fejlődésére és talán túlzás nélkül mondhatom, hogy a világtörténelem szólal meg falai között... A klasszikus római kultúra harci fegyvereivel, okos közigazgatásával, technikai vívmányaival, kereskedelmével és iparával, bölcs törvénykezésével és türelmes vallásával Európa urává küzdötte fel magát. E római kultúra nevelte a középkorban az újabb nemzeteket, minket magyarokat is; részben ma is nevelő szerepet tölt be, mert gyümölcseiből, mint a múlt örökösei mi is szedegetünk...”
Ezzel kezdődik Geréb József: A római kultúra legjelentősebb vonásai című könyve, s ennél veretesebben kevesen foglalták szavakba a római kultúra jelentőségét.
Róma alapításával kapcsolatban két dolog figyelemre méltó: az első a mikor? A második a hogyan?
Az alapítás dátuma történeti léptékkel csekély eltérést mutat a történeti szövegekben: A történetet elbeszélő legkorábbi forrás, Fabius Pictor Kr. e. 74847-re teszi. Egy másik korai történetíró, Cincius Alimenius Kr. e. 72928-ra. E két dátumnál pedig csak alig korábbra keltezi a hellenisztikus hagyománnyal a rómait összeegyeztetni kívánó Varro, aki napra pontosan megadja: a város alapítása 753. április 21-én történt.
A régészeti bizonyítékok, bár azt is alátámasztják, hogy a római dombokat már jóval korábban, a X. század körül is lakták, de mint városnak létét ekkor még nem bizonyíthatják. Az urbanus leletek nagyjából egybehangzanak az írott hagyomány sugallta korszakkal, ha nem is ilyen napra pontosan.
Ezzel hát könnyedén végeztünk. Tekintsük át kissé részletesebben a hogyan kérdését, magának a Rómát alapító ikerpárnak a meséjét!
Vannak olyan történetek, amelyeket a történeti köztudat változatlan népszerűséggel őriz, makacsul ragaszkodik hozzá és a dicső múlt hagyományának tekint. Ezek közé a történetek közé tartozik a Róma alapításáról szóló történet, amit mindenki ismer és mindenki készpénznek vesz, igaz történetnek tekint. Első gimnáziumban a legelső latin óra legeslegelső mondata így hangzik:
„Roma a Romulo conditur.” (Rómát Romulus alapította.)
Egyszerű közlés, nincs ebben semmi érdekes. De valóban így van? A fenti mondat egyetlen grammatikai érdekessége az, hogy szenvedő szerkezetű, amit általában úgy fordíthatunk: ’Róma Romulus által alapíttatott.’ Ez pedig egy kicsit azt sugallja, hogy a város nem nagyon örült ennek, hiszen kénytelen volt elszenvedni ezt az alapítást. Mit is jelent hát mindez? Romulus erőszakkal alapította meg Rómát? Erőszakkal bizony. És a szenvedő szerkezet nagyon is fontos szerephez jut Róma alapítási történetében. Romulus erőszakossága ugyan bizonyítható, de nem Róma volt az, ami szenvedett. Lássuk hát közelebbről is ezt a történetet!
Számos más ismert elbeszélés között, amely egy másik mítoszkörhöz, a Hercules- (Héraklés) mondakörhöz csatolja az alapítási mítoszt, a trójai háborúból ismert Aeneas (Aineas) mondája vált Róma nagy történeti legendájává. A számtalan változatban élő elbeszélés-sorozatból a legismertebbé egy régi logographus, Quintus Fabius Pictor (az első még görögül író római történetíró), által elmondott verzió vált, s Livius Róma-történetében (Ab urbe condita…) ismét elbeszélvén a római nép hősi hagyományaként vonult kitörölhetetlenül a köztudatba. Ez a hagyomány, azonban erősen hiányos és meseszerű, és még ezt is kiegészítette Fabius Pictor. A szöveghagyomány egyetlen szépséghibája azonban az, hogy Róma történetének nem volt folyamatos feldolgozása az Augustus korig. Ekkor viszont összeszedegetve a történeti elbeszéléseket a kor történetírói, így Livius és a halikarnassosi Dionysios az Augustus–kor igényeinek megfelelően erősen átdolgozták azokat.

Hogyan is szól maga a mese?
„A görögök által felgyújtott Trója lángoló falai közül Aeneas kimenekítette Apját és fiát, valamit a házi isteneket, majd Iuno haragja miatt ugyanúgy bolyong a tengeren, mint Odysseus. Saját viszontagságos Odüsszeiájának végén azonban szerencsésen partot ér Itáliában, az istenek akaratából legyőzi ellenségeit s feleségül veszi Latinus laurentumi király leányát, s Latium királya lesz, de nem gyakorolhatja sokáig a hatalmat, mert belefullad a Numicius (Rio Torto) folyóba. Fia, Ascanius vagy Iulus, a mons Albanus mellett új várost alapít, Alba Longát, s trójai hérosz utódai háromszáz éven keresztül háborítatlanul uralkodnak, mígnem Procas fiai között felüti fejét a testvérháború. Amulius megfosztotta bátyját, Numitort a tróntól, fiát orvul megölte egy vadászaton, s leányát, Rea Silviát, hogy a trónra törvényes jelöltet ne szülhessen, Vesta papnőjévé teszi. De az istenei ismét közbeszólnak, s Rea Silvia ikreket szül Marsnak, a hadistennek. Ezeket a gyermekeket kegyetlenül kiteszik egy kosárban a Tiberisre. A folyó árja a Palatinus lábához sodorja a gyermekeket, ahol egy nőstény farkas talál rájuk, s addig táplálja őket, amíg a királyi nyájak pásztora, Faustulus meg nem találja őket, s feleségével, Acca Larentiával fel nem neveli. A fiúkat Romulusnak és Remusnak nevezik, azok szép és erős ifjakká nevelődnek, s bátorságuk a Quinctiliusok és Fabiusok fiúcsapatának az élére állítja őket. A pásztorok csapatainak örökös összezördülései közepette edződnek érett férfivá. Remust azonban egy csetepaté alkalmával elfogják Numitor pásztorai, s nagyatyjuk elé viszik. Ekkor Faustulus a másik fiúval Numitor elé járul, s felfedi a gyermekek származásának titkát. Az ifjak megtámadják és megölik a zsarnok Amuliust, majd visszahelyezik trónjára a bölcs Numitort, aki nekik ajándékozza azt a földet, ahová őket kitették, hogy azon várost alapítsanak. Ekkor kezdődik a testvérpár versengése az alapító jogáért, s mert nem tudják eldönteni, kit illet e jog, etruszk szokás szerint auguriumra, madárjóslásra bízzák a dolgot. Romulus a Palatinuson, Remus a szemközti Aventinuson lesi a madarak röptét. Előbb Remusnak tűnik fel hat sas, de azon nyomban Romulus tizenkettőt lát, s így neki ítélik a városalapítás jogát. Ezután szintén az etruszkok hagyománya szerint Romulus két hibátlan marhát érccsoroszlyás ekébe fogott, kívülről egy bikát, hogy jelezze az idegenekkel szemben az erőt, és belülről egy tehenet, mint a termékenység képviselőjét, és megvonta a város határát jelző pomeriumot a Palatinuson. Ez volt az a határvonal – Roma quadrata –, mely elkülönítette a polgárokat a cliensektől és idegenektől. Ezzel a szakrális városalapítás megtörtént, s azonnal építeni kezdték a pomerium mentén a város falait. Az építkezés még szinte el sem kezdődött, amikor Remus gúnyolódva átugrotta azt, amiért Celer, Romulus barátja, vagy talán maga Romulus, haragjában agyonütötte. Remus gyilkosa pedig büszkén így kiáltott fel: „Így pusztuljon el, a ki át meri ugrani falaimat!” Ezekkel a szavakkal mosta le a testvérgyilkosság vétkét a falakról, mert ha ezt nem mondta volna, bizony rossz ómennek kellett volna tekinteni, s Róma sohasem lehetett volna azzá, amivé lett. De a szégyen, s a rossz ómentől való félelem nem múlt el, a megölt Remus árnya megjelent a gyilkosa előtt és azt követelte, hogy tiszteletére ünnepet alapítson. Így magyarázza a római hagyomány a Lemuria ünnep intézményét. A város alapításának évfordulóját pedig az április 21-én tartott Palilia nevű pásztorünnep jelezte, mely a jó óment megerősítette s a rosszat elhárította.” (Kivonat Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia c. művéből)

Így szól hát a történeti rangra igényt tartó mese, melynek valóságtartalmát sokan kutatták és kutatják ma is, s hol elvetik, hol részben, hol pedig egészben elfogadják az események ilyetén történő végbementét.
De lehet-e valaha is biztosat állítani erről a történetről? Be lehet-e bizonyítani igaz, vagy hamis voltát? Valószínűleg sohasem. Az ősi Róma, s különösen az etruszkok nagy kutatója, Massimo Pallotino hosszú évek munkája után így nyilatkozott: „Mindaz, amit az ősi Rómáról tudunk és tudni fogunk, esetleges töredék ahhoz képest, amit nem tudunk és nem is fogunk megtudni” De mi az, amit a régészet és filológia elmondhat erről a történetről? Maradjunk csak a saját véleményemnél: lehet, hogy ennek a történetnek van annyi autentikus magja, mint a trójai háborúnak, de a kép, amit elénk rajzol az előidőkről nélkülöz minden szilárd kronológiai keretet, s egészébe véve anakronisztikus. Mi következik ebből? Rómát minden valószínűség szerint nem alapították, s ha mégis, határozottan nem Romulus és Remus, ám ennek ellenére létezik. Honnan vették akkor ezt a történetet? Livius, amikor elbeszéli, maga is hagy egy kis rést, amivel kihátrálhat a történet hitelességének elismerése mögül: „A hajdankort megillette az a kiváltság, hogy egybeszője az emberit és az istenit, s ezzel a városok keletkezésének történetét magasztosabbá tegye.”
De hogyan is állunk ezzel a magasztosabbá tétellel? Ha jobban belegondolunk, akkor ez elég furcsa történet, amivel egy világbirodalom a saját létét igyekezett igazolni. Magasztosabbá tette saját történetét? De ennek a történetnek szinte egyetlen mondata sincs, amely ne ütközne a híres római jog valamely paragrafusába. Nézzük csak ennek elemeit!
Először is kezdődik egy ifjabb fiúval, aki az öröklési rend szabályait áthágva leteszi trónjáról a bátyját. Ez még enyhe a későbbiekhez képest, hiszen vér sem folyt, csak a féktelen hatalomvágy tükröződik az álnok Amulius tettei mögött.
Ámde eztán elköveti a halálos bűnt: megöleti rokona fiát, a törvényes örököst. Erre már nincs mentség. Az pedig, hogy a lányt megkíméli, nem menti fel. Mindenesetre némi könyörületet tükröz az álnok nagybácsiban, aki ravasz fondorlattal külső erőszak alkalmazása nélkül kívánta meddővé tenni bátyja leányát. No, ez hála az isteneknek, nem sikerült, örülhetünk, a nagybácsi és leszármazottainak félreállítására alkalmas törvényes örökösök születtek. De hogyan is?
A történet egy megerőszakolt Vesta-szűzzel folytatódik. Ez már halálbüntetéssel járó cselekedet, feltéve persze, hogy in flagranti kapták őket, ami nem történt meg. Nem is történhetett meg, mert az istenekre nem vonatkoznak az emberi törvények.
Ha az még nem lenne elég, hogy egy „vi compressa” (megerőszakolt szűz) szüli a városalapítókat, akkor tetézzük meg azzal, hogy a szűz maga is elkövetett egy halálos vétséget: megszegte szakrális szüzességi fogadalmát, amiért a Vesta-papnőket elevenen eltemették.
Ugyanezen szakrális vétség tovább bonyolódik, hiszen nem hajtották végre rajta ezt a halálos ítéletet, azaz megszegték azt a szent előírást, ami minden törvénynél erősebb volt. Miért e kivétel? Mert egy királylányról van szó? Nagybátyja lánya kikönyörgi életét. Vannak hát olyanok, akik mentesek a törvény alól? No igen, a hatalmasok, meg az istenek…
Folytatván a sort, az atya személye is bizonytalan. Mars nem „certus pater”, akárhogyan is nézzük. Igaz, mindig azt tartja a jog a vitás esetben: „Mater certus, pater incertus”, azaz az anya a biztos, az atya bizonytalan, de hogyan bizonyítható itt az isten jelenléte? Otthagyta a pajzsát? Dehogy, az az égből pottyan alá majd egy későbbi történetben. Itt egy szóbeli közlésről van szó, amely a megesett lány vallomása. Ez lehet vád is és védekezés is. „a Vesta-szüzet erőszak érte, ikerfiakat szült, s vagy jóhiszeműen, vagy mert meg akarta szépíteni a vétket, egy istent vádolva Marsot nevezte meg bizonytalan eredetű gyermekei apjának” (Livius I.1.4.) De ki ne védekezne ezzel: „Isteni férfiú volt!”?
A következő bűn: kiskorú szándékos veszélyeztetése és gyilkossági kísérlet. A gyermekeket kitették a Tiberisre, mondhatni istenítéletre, vízpróbára bízva, megélnek-e? De a szándék a kimeneteltől eltekintve: vízbe fojtani az ikreket. S ha mégse, csak megeszik őket a farkasok. Esetleg éhen halnak. Ez sem történt meg.
Az ifjak nevelőanyja már az antik forrásokban is hol egy tiszteletre méltó, önfeláldozó, gondos anya, hol pedig a farkassal, a farkas-anyával kapcsolatba hozott lupa, azaz örömlány, hogy szépen fogalmazzak. No, szépen vagyunk! „Anyám szüzességét vesztett szűz, nevelőanyám pedig kéjnő.”
A szépen cseperedő ifjak minden szépítő elbeszélés ellenére is világos, hogy ahogy már abban az időben a felfegyverzett csapatok esetében lenni szokott: rabló életmódot folytatnak (elhajtják a másik nyáját), népük pedig innen–onnan összeszedett csőcselék.
Aztán egy esemény, ami alól a természetes jogérzék és igazságérzetünk felmentést ad: a zsarnok Amulius meggyilkolása. Ha úgy tetszik, ez a talio, a vérbosszú megölt nagybátyjuk miatt, s a törvényes állapotok helyreállítása nagyapjuk visszahelyezésével a hatalomba. Az ítélet felmentő, feltéve, hogy a törvények még nincsenek írásba foglalva, mert a vérbosszú intézményét mindenütt törvényen kívül helyezték azáltal, hogy megtiltották az önbíráskodást, s vérbosszú végrehajtását az állam vállalta át. Tehát, ha a jogra érzékeny Róma az, aminek vallja magát, Amuliust bíróság elé kellett volna állítani, elítélni, s azt államilag végrehajtani. Ő megérdemelte azt a véget, amit kapott, de ez nem menti fel az ikreket az önbíráskodás és a rokongyilkosság vádja alól. Az is igaz viszont, hogy a történet még a tizenkéttáblás törvények megalkotása előtt játszódik. Vagy mégsem? Halasszuk későbbre a választ!
A történet folytatásában a városalapítást megelőző auspicium jóhiszeműsége is erősen megkérdőjelezhető. Jól álltak sasokkal abban az időben. Szóval, ha te hatot láttál, én azonnal tizenkettőt. S ki látta még? Livius mindenestre már nem átallott kételkedni a hitelességben.
Ami ezután jön, ismét lemoshatatlan: testvérgyilkosság. Azazhogy pontosabban: talán testvérgyilkosság. Figyeljük csak meg, hogyan bújik ki, bujtatják ki Romulust a források ez alól a vétség alól! Bizonytalanná e tényt téve mindjárt a monda változatai által egy baráttal és elsimítva egy fenyegetéssel. Enyhítendő a vétket a pomerium megsértése felmentő ítélet lenne, hiszen ki ezen engedély nélkül átlép, halál fia. A római jog így aztán szépen kimoshatja városa alapítóját a testvérgyilkosság vétke alól.
A két fivér harca aztán rokon- és apagyilkossággal koronázódik, ugyanis amikor Romulus és Remus hívei egymásnak esnek, a köztük lezajlott küzdelemben meghal fogadott testvérük és az őket felnevelő pásztor.
Ennyi ha nem lenne elég, a történet még nem ér véget. Alig alapították meg a várost, mindjárt ott van a szabin nők elrablása. Az pedig a vendégjogot lábbal tipró nőrablás, amit csak azért említek, hogy teljesebbé tegyem a képet.
Ez lenne tehát az a dicső hagyomány, amit a rómaiak alkottak maguknak? Aligha, hiszen már ebben a történetben is kísérlet történik magának a történetnek a tisztára mosására. Nem hangsúlyozódik az ikrek fogantatásánál a modus operandi, szemet hunynak az anya vétke miatti büntetés felett, sajnáltatják a kitett gyerekeket, elhallgatják, amennyire tudják, az ikrek erőszakosságát, felmentik őket az erkölcsi érzékünkre apellálva a rokongyilkosság alól, s kitűnő magyarázatot adnak arra, hogy ott, azonnal, miért nem hajtották végre a testvérgyilkos Romuluson a kötelező halálos ítéletet.
Honnan ered akkor ez a büntetőjogi példatár? Semmi esetre sem maguktól a rómaiaktól. Figyeljük csak meg még egyszer, mit is mondanak a város alapítóiról?
„Megerőszakolt anya farkas táplálta erőszakos, rokongyilkos fiai.”
Ki mondhatott ilyet az alapítókra? És főként mikor? Az első kérdésre a válasz: az ellenségei. A másodikra: akkor, amikor Róma megkezdte itáliai hódításait. Mindebből következik, hogy a történet nem római eredetű, nem a korai időkről szól, nem a római előidőkben keletkezett hagyomány, hanem a szomszédos népeket egymás után, erőszakosan legyőző, területüket könyörtelenül elvevő Róma urainak szóló történet. Mit is írt erről Trogus? „Nem hiába táplálta farkas a város a­la­pí­tó­it, az egész nép is farkaslelkű, telhetetlen, vérre, hatalomra, gazdagságra szom­ja­zik.” (Pomp. Trogus apud Iust. XXXVIII. 6,7.) Helyben is vagyunk.
„Amikor a római virtus hovatovább a közép- és dél-itáliai környezet létét fenyegette, a szorongatottak olyan ajándékkal hódoltak neki, mint a haldokló Nessos Héraklésnek... A fiatal nemzet a korábbi, szegényes ősmondája helyett kapott egy olyat – uralmi helyzetéhez méltót, pompásan csillogót, magvasat –, amelynek előnytelen alapvonásait évszázadok hazafias magyarázkodásának sem sikerült eltüntetnie” – írta minderről Strasburger (Zur Sage von der Gründung Roms).
És valóban. A római történetírókat arra kényszerítették a legyőzött népek szájhagyományaiból kikristályosodó történetek, hogy állandó védekező pozícióból magyarázzák saját múltjukat. Pedig mit is kívántak ők maguk bizonyítani? Számos keleti, hellenisztikus vándormotívumon keresztül a birodalom alapítóinak isteni származását, s előre megjósolt nagyságát.
Hogyan? Az isteni származás két vérvonalon is bizonyítható. Az egyik maga Aeneas, a trójai hérosz, akiről tudjuk, hogy Anchises és Aphrodite gyermeke. A másik vonal Mars, a rómaiak által nagyra becsült hadisten, akinek öröksége a háborús győzelem és maga a birodalom. Erről így ír Vergilius az Aeneisben:
„Más faj – elismerem — élethűbb ércszobrokat alkot,
s arcot olyant farag, úgy, hogy szinte beszél az a márvány,
jobb ügyvéd is akad, s ki leírja a csillagok útját
mérőbotjával, vagy számontartja kelésük:
ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,
el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass,
és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!”
(ford.: Lakatos I. Verg. Aen. VI.847–853.)
A másik vonal, amely Róma dicsőségét hivatott kiemelni: az igazságszolgáltatás. A rómaiak megbüntetik azt, aki megsérti a jogos rendet. Így bűnhődik a törvénytelenül hatalomra jutó, a hatalomra jutni kívánó egyaránt.
A harmadik motívum egy igen ismert, a Mediterraneum térségében elterjedt mítosz-toposz: a vízből vett gyermek mítosza. Ez arról szól, hogy a víz, mint minden termékenység forrása megszüli azt, aki a partjainál hatalmas birodalom alapítója lesz. Így került vízbe az első birodalom, az akkádok birodalmának alapítója, Sarrukin, így vezethette a zsidókat Kánaánba a vízből vett Mózes, és így lehetett királlyá Perseus, hogy csak a legismertebbeket említsük az ikrek „vízre bocsátásának” szellemi ősei közül. Ez a történet pedig átszövődik a hellenisztikus isten-gyermek mítoszainak egyéb szálaival is: a származás isteni voltával, a halálos veszélyből való szabadulással, a megkísértéssel, a bűnnel és bűnhődéssel, hogy csak a legfontosabb elemeit említsem a Héraklész-mondakörtől egészen Krisztus történetéig ívelő sornak.
Végezetül nézzük meg magukat az irodalmi forrásokat, amelyeken keresztül ez a történet formálódott, hogy megtaláljuk, hogyan ötvöződhetett a szomszédos népek Róma ellenes pletykáinak sora a Mediterraneum mítoszköreivel!
A Romulus-történet egyik legteljesebb változata a Plutarchos által megőrzött verzió. Plutarchos történetírói módszerei közé tartozik, hogy az általa elmesélt történeteket tekintélyes férfiakat tanúul híva teszi hitelessé, ami megkönnyíti számunkra az eredetkutatást. Erre a történetre Plutarchos úgy hivatkozik, mint amit a peparéthosi Dioklés írt meg a leg­job­ban. Tehát a kiindulási alap egy Aristotelés tanítvány hellenisztikus tudós, akitől Fabius Pictor is merít. Peparéthosi Dioklés mintája viszont Sophoklés Tyró c. drámája volt, amit még hatásos drámai for­du­latokkal is kiegészít. A történet tehát egy klasszikus görög példázat, amit a hellenisztikus előadás-technika tett színessé. Ettől azonban még nem kellene ilyen Róma ellenesnek lennie. A magyarázata annak, hogy mégis az, az annak a görög világot ért megrázó eseménynek tulajdonítható, amit a makedón világbirodalom válsága okozott. A széthulló világbirodalom mellet az egyetlen hódító nagyhatalom Róma volt. A saját létét fenyegetve látó hellén világ a IV. század végén – III. század elején kialakított egy, a rivális nagyhatalmat erkölcsileg lejáratni akaró történetet, ami természetesen a görög utazókon keresztül eljutott az itáliai görög városállamokba is. Amikor pedig Róma közép- és dél–itáliai térhódítása nyomán magára haragította mind a környező népeket, mind a görögöket, megkapta dicső jelenét dicstelenné tévő múltjának mítoszát.

Mit is mondhatnék többet? Leomlottak az emlékművek? Oda Róma dicsősége? Szó sincs erről, mindössze kutatgattunk egy kicsit az írások miértje és hogyanja után. Néhány dolog azért biztos a Romulus-mítosz és az Aeneis alapján:
„Rómát az istenek akaratából megalapították, hogy virágozzék, és hatalmában tartsa a vi­lágot, miután a dicső Trója elesett...”

 

Magyarország

 

A magyar állam immáron 1100 éve létezik Európában, mégis a magyarokat sokan valamiféle jöttmenteknek, idegeneknek tekintik ezen a vidéken. Honnan ez a vélekedés? Két oka van: az első, hogy a magyarok nyelve nem hasonlítható Európa nyelveinek többségéhez, a másik ok pedig az, hogy jövetelükkor a magyarok valóban barbár idegenekként viselkedtek. De ez már nagyon régen volt…

A 10. század közepén két előkelő magyar herceg tette tiszteletét Bíborbanszületett Konstantin bizánci uralkodó udvarában. A császár kifaggatta őket országukról és népükről, a becses információkat pedig följegyezte, és A birodalom kormányzása című művében közzétette. A magyar hercegek elmesélték az uralkodónak, hogy népük ötvenöt éve (tehát Kr. u. 895-ben) települt mai lakóhelyére, a Kárpát-medencébe. A magyarság hét törzsbe osztva éli életét, a törzsfőnökök háborúk idején összefogják embereiket, és együtt harcolnak. Harcolni pedig gyakran kellett. A magyarok ugyanis nem önszántukból kerültek új lakóhelyükre. A népvándorlás különböző hullámai űzték őket mind nyugatabbra. Korábban Levédia nevű országukban éltek, a kazárok szomszédságában – mesélték a magyar hercegek –, de a besenyők támadása miatt új helyre, az Etelköznek nevezett vidékre költöztek, később azonban a besenyők onnan is kiűzték őket, így telepedtek le mostani lakóhelyükön.

A történeti forrásban szereplő helyek – Levédia és Etelköz – lokalizálása a magyar tudomány örök témája. Azt biztosan tudjuk, hová érkeztek a magyarok, s azt is sejtjük nagyjából, honnan indultak. A hosszú vándorútnak azonban több pontján is elképzelhető Levédia és Etelköz: előbbi lehetett a Volga folyó mentén, a mai Baskíria területén, esetleg a Volga alsó folyásánál, vagy a Kaukázus északi előterében, utóbbi legvalószínűbb helye pedig a mai Ukrajna területén volt. De honnan indult a magyarok vándorlása? A hely meghatározásában a nyelvészet és a régészet segíti a történettudományt. A magyar nyelv az uráli nyelvek családjába tartozik, az ugor nyelvek alcsoportjába, legközelebbi rokon nyelvei a Nyugat-Szibériában beszélt hanti és manysi. A magyarok elődei tehát valószínűleg Nyugat-Szibériából kezdték vándorlásukat. Valószínűleg e táj legdélibb részén laktak, így kerültek érintkezésbe a füves pusztákon vándorló nomádokkal, s eltanulva életmódjukat, valamikor csatlakoztak hozzájuk. A Kr. e. 1. évezredben átköltöztek az Urál hegység európai oldalára, és végleg elszakadtak a nyelvrokonaik által lakott erdőövezettől. Ezzel az első életmódváltás is lezajlott elődeinknél. A sztyeppövezetben élő ősiráni népek hatására a magyarság nomád nagyállattartó néppé vált, és a sztyeppövezet északi peremén helyezkedett el. A Kr. u. 1. évezred közepén újabb jelentős kulturális változáson ment át a magyarság: török nyelvű népek hatására a földművelés és az állattenyésztés hatékonyabb, korszerűbb módjaival ismerkedett meg (istállózó állattartás, ekés földművelés, kertkultúra, szőlőtermelés).

A 9. század végén, amikor sor került a magyarok betelepülésére a Kárpát-medencébe, vagyis a honfoglalásra, elődeink átmeneti társadalomban éltek: törzsi rendjük már bomlásnak indult, de államuk még csak kialakulóban volt. A kiemelkedő elit saját hatalma érdekében olyan fegyveres erővel rendelkezett, amelyet békeidőben is fenn akart tartani. Ehhez azonban nem volt még elegendő rendszeres jövedelme. Ezért rablóhadjáratokra indultak. A magyar csapatok a 10. század első felében beszáguldozták egész Európát: eljutottak Ibériába, Itáliába és ott álltak Bizánc kapuinál is. A magyar harcosokat gyakran a különböző német és itáliai uralkodók bérelték fel ellenfeleik megtámadására. Európa azonban lassan felocsúdott, kiismerte a magyar könnyűlovas harcmodor ellenszerét, és két megrendítő vereséget mért ellenfelére (933-ban és 955-ben). Ezzel egy újabb korszak zárult le a magyarok történetében. Beszorulva lakóhelyükre, az élet más útjait kellett keresniük. Megindult az államszervezés.

Magyarország első királya, Szent István, a honfoglalást vezető Árpád fejedelem leszármazottja volt. István államszervező tevékenysége már csak a magyarság útkeresésének lezáró aktusa volt. Apja, Géza fejedelem idején már megkezdődött a békés kapcsolatok építése a környező államokkal és a keresztény eszmeiség is kezdett tért hódítani. Papokat és fegyveres lovagokat hívtak be az országba, hogy a kiépülő központi hatalomnak ideológiai és fegyveres támaszául szolgáljanak. Megkeresztelkedett maga, Géza fejedelem is. Az eredmények elismerését jelzi, hogy fiának, Istvánnak Géza a bajor hercegi házból való Gizellát szerezte meg feleségül. Az államalapítás folyamatát azonban István teljesítette ki, ő állította a társadalom és az ország alapjává az addigi vérségi kapcsolatok rendszere helyett a területi rendező elvet. Magyarországot vármegyékre osztotta. Minden vármegyében jelentős királyi birtokok voltak, középpontjukban egy vár állott. A várakban és a körülöttük lévő falvakban különböző szolgáltatásokat teljesítő mesteremberek éltek. Ezeket a várakat a király rendszeresen felkereste, ott törvénykezett, illetve átvette az adott vármegye területéről begyűjtött adót (a beszolgáltatott terményeket pedig udvartartásával felélte). István államszervező tevékenységét a pápa korona adásával ismerte el.

Az új rend korábbi szabadságjogokat sértett, és új sérelmeket is okozott a jelentős földterületek tulajdonjogának elvonásával, valamint az erőszakos keresztény térítéssel. Nem csoda tehát, hogy a feudalizmus megerősödésének időszakát több felkelés is kísérte a 11. században, későbbi királyaink törvénykezéséből pedig értesülünk arról, hogy az országban jelentős számú csavargó veszélyeztette a közrendet, akik nyilván az új rend vesztesei közül kerültek ki: földtelenné váltak, vagy csak lelkileg nem tudták feldolgozni a társadalmi változásokat, a kialakuló egyenlőtlenségeket. A fiatal magyar államot azonban még egy veszély fenyegette: a feudális anarchia. A 11–12. században jelentős földbirtokok kerültek királyi adományként magánkézbe, amelyek visszaszerzésére a 13. század első felében IV. Béla tett kísérletet. Tervét azonban nem tudta végrehajtani: az 1242-es tatárjárás után az ország védelmére kellett koncentrálni, s ezért nem lehetett a nagybirtokosok, a „bárók” ellen erőszakkal fellépni.

Az Európában csak tatárokként emlegetett mongol támadók 1242-ben feldúlták és kifosztották Magyarországot, a király élete is közvetlen veszélyben forgott, egészen a dalmáciai Trau váráig kergették a hódítók. A vész elmúltával IV. Béla egyesíteni kívánta az ország erőit, ezért újabb jelentős földbirtokokat adományozott el, cserébe az új birtokosokat várak építésére kötelezvén. A 13. század végére a királyi hatalom rendkívül meggyengült Magyarországon, és a királyi családban is megfogyatkoztak a tehetséges, hatalomképes utódok. 1301-ben a 895-ös honfoglalást irányító Árpád vezér dinasztiája kihalt. Különböző főúri érdekcsoportok különböző helyekről behívott személyeket koronáztak királlyá. A rivalizálók közül a nápolyi Anjou-házból származó Károly Róbert emelkedett ki. Uralkodását hivatalosan 1308-tól számítják, de még beletelt egy-két évtizedbe, mire hatalmát minden „kiskirállyal” el tudta ismertetni. Károly Róbert és fia, I. Lajos, valamint az őket követő Luxemburgi Zsigmond uralma a reneszánsz eszmék kibontakozásával is járt. Zsigmond a lovagi kultúrát is meghonosította. Tekintettel arra, hogy később német-római császárnak is megválasztották, ezért Magyarország ügyeivel egyre kevesebbet foglalkozott. Az ország területét öt-hat részre osztotta bizalmi emberei között, akik az ő nevében önállóan jártak el. Ebben az időszakban Magyarország gazdaságilag is erősödött: a Felvidéken kibontakozóban volt a textilipar és a nemesfémbányászat, az Alföldről pedig jelentős számú szarvasmarhát hajtottak a nyugat-európai piacokra. Zsigmond halála után az országban ismét megerősödő feudális anarchia miatt a gazdaság teljesítőképessége csökkent, s hiányzott a centralizált politikai hatalom is. A főurak és főpapok hatalmaskodásait semmi sem korlátozta. A társadalmi feszültség Erdélyben robbant ki, 1437-ben. A Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés a kezdeti siker után elbukott, mert az erdélyi földesurak ellentéteiket félretéve, összefogták erőiket, és a Kolozsvár melletti döntő ütközetben legyőzték a paraszti seregeket.

Ezekben az években a Délvidéken megjelentek a reguláris török hadsereg elővédjeként szolgáló rablócsapatok. Veszélybe került az ország függetlensége. Egy tehetséges katona, Hunyadi János ekkor több délvidéki vár parancsnokaként, szinte egyedüliként védelmezi az országot. Közben jelentős magánbirtokokra is szert tesz, amelyek jövedelmét szintén az ország védelmére fordítja. 1444-ben a várnai csatában elesik a király, a lengyel–litván Jagelló-házból származó Ulászló. Ezután néhány évig Hunyadi kormányzóként irányítja az országot. A törökök 1453-ban beveszik Konstantinápolyt, ezzel a Bizánci Birodalom megszűnik létezni. Ezzel a győzelemmel a törökök közelebb kerültek Európa keresztény országaihoz. Megnövekedett lehetőségeiket hamarosan megpróbálták kihasználni. 1456-ban ostrom alá vették Nándorfehérvárt – a mai Belgrádot –, amely a Magyarország felé vezető utat védte. A vár védőit Hunyadi János fegyveresei és a Kapisztrán János által vezetett, fegyverforgatásban járatlan keresztesek legyőzik. Az ütközet után a táborban kitörő pestisjárványban elhunyt „törökverő” Hunyadi János.

A magyar főurak feledvén, hogy mekkora veszélytől szabadultak meg, megpróbálnak leszámolni a Hunyadi-családdal. Hunyadi János egyik fiát, Lászlót megölik. Másik fia, Mátyás azonban 1458-ban megszerzi a királyi koronát. Tevékenysége vitán felül a középkori magyar állam legjelentősebb uralkodójává teszi. Harminckét éves uralma alatt megreformálja az ország gazdaságát, rendkívüli adóbevételekre tesz szert. Jövedelmét részben presztízsberuházásokra fordítja: palotaépítkezésekbe kezd, nagy reneszánsz udvart vezet, európai hírű könyvtárat hoz létre. A törökökkel nem próbál meg végleg leszámolni, mint apja, hanem csak féken tartásukra törekszik, mivel érdeklődése Európa felé fordul: előbb a környező államok trónjait kívánja megszerezni, majd német-római császár szeretne lenni. Terve nem valósul meg, s halála után az ország is bomlásnak indul: a nagy nyomás alól felszabaduló főurak önös érdekeiket követik, a gazdaság szétzilálódik, a királyi jövedelmek tizedére csökkennek.

A főurak önkényeskedései ellen tiltakozásul 1514-ben Dózsa György vezetésével kirobban a legnagyobb magyar parasztfelkelés. A több hónapig tartó felkelést leverték, majd véres megtorlás következett. A felkelés egy törökellenes keresztes hadjáratból fejlődött ki. Leverése után a főurak féltek attól, hogy a parasztok kezébe fegyvert adjanak, s ez tovább csökkentette az ország védelmi képességeit. 1526-ban II. Szulejmán seregei Mohácsnál legyőzték a magyarokat, menekülés közben meghalt a király is. Jó ideig maguk a törökök sem hitték el, hogy a nem túl jelentős ütközet után lényegében az ölükbe hullott az ország. A törököknek azonban távolabbi terveik voltak: Bécset kívánták elfoglalni. Ez azonban nem sikerült sem 1529-ben, sem 1532-ben. Budát azonban 1541-ben elfoglalták, ezzel Magyarország középső harmada az ellenőrzésük alá került, ahol ki is építették saját közigazgatási rendszerüket. Magyarország három részre szakadt: Erdély önálló fejedelemségként a törökök hűbérese volt, az Alföld és a Dél-Dunántúl a török birodalom részévé vált, a Dunántúl északnyugati részén és a Felvidéken pedig Habsburg-királyok alatt élt a maradék Magyarország. Ez az állapot mintegy 150 évig tartott. A török birodalom rendszeresen indított újabb hadjáratokat a Habsburg királyi Magyarország ellen. A háborúkban magyar részsikerek is születtek, egyes várak hősiesen védték magukat és hátországukat. 1552-ben Eger várát nem tudta bevenni a török, 1566-ban pedig Szigetvár megállította az ismét Bécs ellen vonulókat. Az ostrom idején a török táborban elhunyt Nagy Szulejmán szultán, akit lovára kötöztek, hogy katonái életben lássák, s ne törjön ki pánik köreikben.

A törökök sosem tudták nyugat felé tovább tolni birodalmuk határait. Ebben megakadályozták őket birodalmuk geopolitikai viszonyai, és hadszervezetük jellegzetességei. A törökök keleten állandó konfliktusban álltak a perzsákkal. Európa belseje felé csak akkor indíthattak sereget, ha meggyőződtek arról, hogy abban az évben nem fenyegeti őket perzsa támadás. Ha nem volt veszély, hozzáláthattak az expedíciós sereg toborzásához. A késő tavaszi indulás miatt általában már kevés idejük maradt Bécs ostromára, mivel a tél beállta előtt vissza kellett fordulniuk. Mindez azt eredményezte, hogy Magyarország frontországgá változott. A határvidékek lakossága rendkívül megsínylette az állandó csatározásokat: az adót a török és a magyar birtokosok egyaránt követelték tőlük, a kisebb-nagyobb csaták, rablóportyák nyomán falvak néptelenedtek el, mindenféle gazdasági tevékenység lehetetlenné vált. A török uralom alatt lévő nagyobb települések – Kecskemét, Debrecen, Nagykőrös – azonban sikeresen védték érdekeiket, s fenn tudták tartani a Nyugat-Európába irányuló marhaexportjukat.

A három részre szakadt Magyarország életében újabb társadalmi törésvonalak is keletkeztek a reformáció térhódítása nyomán. Az Erdélyi Fejedelemségben hódítottak a reformáció különböző irányzatai, a királyi Magyarországon azonban a Habsburg-udvar támogatásával erős ellenreformációs tevékenység folyt. A Habsburgok ellen hangolta a magyarságot az is, hogy a török elleni harcokban egyre nagyobb szerepet kapó nyugat-európai zsoldosok fosztogatták, sanyargatták a magyar lakosságot, be-betörtek Erdélybe is. A Bocskai Imre vezetésével 1606-ban kitört felkelés végül kompromisszummal ért véget: a nemesek, a polgárok és a katonák számára biztosította a szabad vallásgyakorlást, helyreálltak a magyar rendek jogai és a Habsburgok elismerték Erdély függetlenségét.

A 17. században a királyi Magyarország és a fejedelmek által irányított Erdély tovább folytatta „birkózását” a magyarok feletti teljes hatalomért. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a harminc éves háborúba bekapcsolódva Bécset szorongatta, a Habsburgok pedig az ellenreformáció újabb ideológiai támadását indították meg. Mindezt tehették azért, mert a török birodalom meggyengült, keleti végein bonyolódott nagy háborúkba, és csökkent Európára gyakorolt nyomása. A 17. század második felében reális lehetőséggé vált az ország felszabadítása. Ezt az utolsó nagy török támadás előzte meg: 1683-ban Kara Musztafa Bécs elővárosait is elfoglalta, a Lotharingia Károly és Sobieski János lengyel király vezette felmentő sereg azonban legyőzte a támadókat. A nemzetközi összefogás sikere arra sarkallta a Habsburgokat, hogy fegyverszünetet kötve XIV. Lajos francia uralkodóval, létrehozzák a törökellenes szövetséget, a Szent Ligát. 1686-ban az egyesült seregek két hónapos ostrom után visszafoglalták Budát, Magyarország fővárosát. Ezt újabb győzelmek követték, és az 1699-es karlócai békében a törökök elismerték Magyarország elvesztését.

A törökök kiűzése után a magyar rendek elismerték a Habsburgok örökletes jogait a magyar trónra. Az idegen eredetű katonaság azonban szabad prédának tekintette az országot, miként maga az uralkodó, I. Lipót is. Óriási földbirtokokat juttatott tábornokainak, hadiszállítóinak, a magyar nemesség pedig csak megalázó eljárás után, jelentős pénzösszeg ellenében kapta vissza a törökök által százötven évig birtokolt javait. Az általános elégedetlenség nyomán 1703-ban az erdélyi fejedelmek leszármazottja, II. Rákóczi Ferenc vezetésével a társadalom minden rétegét megmozgató felkelés és szabadságharc bontakozott ki. A váltakozó sikerű harcokat 1711-ben a szatmári béke zárta le, amely a Habsburg-ház és a magyar nemesség kompromisszuma volt. A bécsi udvar biztosította a magyar nemesség privilégiumait, így megnyerte támogatását. Az ország életében békésebb évtizedek következhettek.

A 18. században az arisztokrácia részben kicserélődött, a Habsburg-ellenes családok kihaltak, vagy birtokaikat elkobozták. Kiépült az államigazgatás, 1767-ben Mária Terézia rendezte a parasztok jogállását. A Habsburg-birodalom gazdasági reformra is szorult. Magyarországot tudatos gazdaságpolitikával a mezőgazdasági termékek birodalmon belüli szállítójává tették, és belső vámokkal is akadályozták, hogy a magyar ipar a cseh és osztrák ipar konkurensévé válhasson. A század végén, 1780-ban lépett trónra II. József, Mária Terézia fia. Mindössze egy évtizedig uralkodott, de messze ható folyamatokat indított el. Birodalmát korszerűsíteni akarta, mégpedig abszolutisztikus módon, az országgyűlés tudatos mellőzésével. Tervei és cselekedetei minden hatalmi szféra érdekeit sértették. Mélyen megsértette a magyar nemességet és egyelőre csekély létszámú polgárságot is azzal, hogy a magyar nemzeti érzelmekbe gázolva a németet tette hivatalos nyelvvé. A külpolitikai körülmények és a belső ellenállás lehetetlenné tették a reformok végrehajtását: halálos ágyán az uralkodó a szabad vallásgyakorlatot és a jobbágyok jogait biztosító rendeletein kívül minden rendeletét visszavonta. A szellemet azonban már nem lehetett visszazárni a palackba: a megsértett magyar nemesség és polgárság felfedezve magyarságát elindult a nemzeti ébredés útján. A kibontakozó mozgalom meghatározta a 19. század első felének magyar közgondolkodását.

A 19. század elején a Habsburg-birodalom – miként Európa más országai – a napóleoni háborúkkal volt elfoglalva. A hadsereg ellátása egy ideig jelentős jövedelmet biztosított a magyar földbirtokosok számára, a háborúk lezárulása után azonban napvilágra kerültek a magyar mezőgazdaság strukturális problémái. A gazdasági válság együtt járt a politikaival is: I. Ferenc az országgyűléseket nem hívta össze, rendeletekkel kormányzott, amely mélyen sértette a magyar rendek önérzetét.

A magyarság öntudatra ébredését jelzi, hogy 1802-ben Széchényi Ferenc megalapította a Nemzeti Múzeumot, megjelent az első tudományos folyóirat és felélénkült az irodalmi közélet is. Magyar nyelvű színi előadásokat tartottak, és a közélet résztvevői élénk vitát folytattak a magyar nyelv megújításáról, korszerűsítéséről.

A bécsi udvar külső gondjai – az itáliai szabadságmozgalmak felélénkülése – miatt magyar gazdasági segítségre szorult, a király 1825-ben kénytelen volt összehívni az országgyűlést. Az országgyűlés lehetőséget nyújtott a megélénkült nemzeti érzések kifejezésére: Széchenyi István egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Tudományos Akadémia megalapítására. A gazdasági reformok ügye azonban nehezen haladt előre, tekintettel arra, hogy a képviselők a földbirtokos nemesség köréből kerültek ki, és nemzeti érzéseik ellenére gátolták a parasztság egyenjogúsítását, saját privilégiumaik megnyirbálását.

Széchenyi István a gazdasági reformoknak is élharcosává vált: külföldi tanulmányútjai során megismerkedett a modern gazdaságok működésével és ismereteit könyveiben publikálta. A Hitel, a Világ és a Stádium az 1830-as években óriási közéleti vihart kavart, és új gazdasági gondolkodást terjesztett el Magyarországon. Az 1840-es évek elején a reformmozgalom másik vezetőjévé Kossuth Lajos Zemplén megyei képviselő vált, akit börtönbüntetése sem tudott megtörni. A Pesti Hírlap című újság szerkesztőjeként sikeresen terjesztette nézeteit a jobbágyfelszabadításról, a különböző társadalmi osztályok közös érdekeinek megvalósításáról és a nemzeti ipar védelméről. Az 1847–48-as rendi országgyűlésben már kibékíthetetlennek látszottak az udvar és a magyarok közötti ellentétek. Még ülésezett az országgyűlés, amikor Európa különböző városaiban forradalmi mozgalmak kezdődtek. Természetes volt, hogy a Magyarországra átcsapó forradalmi hullám vezetőivé az országgyűlés radikális képviselői váltak. A március 15-én, Pesten kitört forradalom ugyan radikális követeléseket fogalmazott meg, de azok között Magyarország függetlensége és a Habsburg-ház trónfosztása egyelőre nem szerepelt. Európa forradalmi mozgalmai közben lecsendesedtek, s a bécsi udvar elérkezettnek látta az időt a katonai fellépésre. A magyar forradalom vezetői közigazgatási tapasztalataikra támaszkodva hozzáláttak az ország gazdasági önállóságának kiépítéséhez és az önálló hadsereg megteremtéséhez. 1849 tavaszán a magyarok nagyon sikeres harcokat folytattak, hogy kiűzzék az osztrák Habsburgokat. Ekkor már egész Európa elcsendesedett, így a Habsburgok könnyen találtak segítséget a magyar forradalom leverésére: júniusban I. Miklós orosz cár 200 ezer katonát küldött az osztrákok segítségére. Az egyesült seregek győzelmet arattak, 13 magyar tábornokot az ígéret ellenére 1849. október 6-án kivégeztek.

A magyar forradalom és szabadságharc leverése után I. Ferenc József újból megkísérelte II. József után az egységes birodalom létrehozását. A katonai elnyomás és a kiterjedt besúgóhálózat megbénította a magyar közéletet. A lassú változás akkor indult meg, amikor Ausztria több katonai vereséget szenvedett és elvesztette európai szövetségeseit. A bécsi udvar elkezdte keresni a megegyezés lehetőségét a magyar közvéleményt formáló politikusokkal. A magyar politikusok közül az elnyomás éveiben zalai birtokán visszavonultan élő Deák Ferenc álláspontja győzedelmeskedett, és 1867 tavaszán létrejött a kiegyezés, amely a Habsburg-birodalmat két, belügyeiben független állam – Ausztria és Magyarország – parlamentáris alapokon álló, közös monarchiájává alakította.

A kiegyezés után Magyarországon rendkívüli gazdasági fellendülés következett be: kiépült a vasúthálózat, az ország korábban szinte megközelíthetetlen vidékei kapcsolódtak be a gazdasági vérkeringésbe. A Pest, Buda és Óbuda egyesüléséből 1873-ban létrehozott új főváros, Budapest fejlődéséről ámulva írtak a külföldi utazók és tudósítók. 1896-ban a lélekben megerősödött magyar nemzet, a gazdaságilag prosperáló Magyarország büszkén ünnepelte a honfoglalás 1000 éves évfordulóját, I. Ferenc József osztrák császár és magyar király az ország legnépszerűbb embere volt, a forradalom leverésében játszott szerepét a magyarok megbocsátották neki.

A magyar társadalom azonban hurcolt magával egy megoldatlan problémát, amely egyre súlyosbodott, s az I. világháború után Magyarország széteséséhez vezetett. Ez a probléma a nemzetiségi kérdés volt. A Magyar Királyságon belül jelentős számú idegen ajkú – szlovák, román, horvát stb. – lakosság élt, nemzetiségi jogok nélkül. A nemzetiségek problémája már az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején jelentkezett: a nemzetiségek a magyarok szabadságharcával szemben, az udvar oldalán álltak. A probléma kezelésére éppen ezen tanulság alapján történtek tétova kísérletek, maga Kossuth is foglalkozott emigrációjában a dunai konföderáció gondolatával, de a tettek elkéstek, a magyarországi kisebb nemzetek öntudatra ébredése a magyarság ellenében zajlott. Ezen népek vezetőinek legfőbb törekvése a magyaroktól való elkülönülés volt. Mindez oda vezetett, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia részeként az I. világháborút elvesztő Magyarország nem tudta megtartani a nemzetiségei által lakott területeit. A Versailles-i Kis-Trianon kastélyban megkötött békeszerződés következtében Magyarország elvesztette területének kétharmadát. Ez a szerződés csak szentesítette a kialakult helyzetet, az Osztrák-Magyar Monarchia spontán felbomlását. 1918 októberében a nemzetiségek vezetői sorban jelentették be elszakadásukat Magyarországtól. Az általános zűrzavar végül forradalomba torkollott, amely október 30-án győzött Budapesten. A megalakuló polgári kormány törekvéseit azonban a külső és belső körülmények meghaladták, ezért átadta a hatalmat a kommunistáknak. 1919. március 21-étől 113 napig tartotta magát Magyarországon az első kommunista hatalom. Az ország függetlenségét azonban ő sem tudta megvédeni. A román csapatok bevonultak Budapestre. A „Tanácsköztársaság” bukása után átmeneti, gazdasági és politikai válsággal terhelt időszak következett, amelyet a már említett hivatalos békekötés zárt le. Magyarország államformája királyság maradt, de az országot Horthy Miklós kormányzó, a munkáshatalom leverője, az Osztrák–Magyar Monarchia egykori tengernagya irányította.

A gazdasági stabilitást Bethlen István tíz évig tartó miniszterelnöksége (1921–1931) alatt sikerült megteremteni. A magyar gazdaság azonban tovább cipelt egy 19. századi koloncot, a fennmaradt feudális nagybirtokok rendszerét. A politikai konszolidáció sem volt teljes, mert a magyar uralkodó osztály állami politikává tette az elvesztett területek visszaszerzését, mindent ennek rendelt alá. Így új szövetségi rendszerét is erre alapozta, a németekkel és az olaszokkal keresvén kapcsolatokat. Ez az orientáció azt eredményezte, hogy Magyarország a nácizmus oldalára került. A harmincas évek gazdasági válságából a magyar vezetés a fegyverkezési program gazdasági fellendítő ereje által akart kilábalni. A II. világháború első éveiben Magyarország Hitler feltétel nélküli szövetségesévé vált, annak reményében, hogy elvesztett területeit visszakapja. Ez részlegesen meg is történt. A magyar uralkodó körök feltétlen kiszolgálóivá váltak Hitlernek a zsidóüldözésben is. Az antiszemitizmus már régóta jelen volt Magyarországon, az 1920-as évektől pedig az állami politika rangjára emelkedett. Az egymás után hozott zsidótörvények korlátozták a magyarországi zsidók jogait, a magyar belügyminisztérium egyetértésével, a csendőrök tevékeny közreműködésével zajlott a zsidók haláltáborokba hurcolása a II. világháború alatt.

A II. világháborúban Magyarország fegyveresen is részt vett Jugoszlávia megszállásában és a Szovjetunió elleni támadásban. 1943–44-ben, látván a németek várható vereségét, Horthy Miklós megpróbált kilépni a háborúból. Az oroszokkal azonban sokáig nem volt hajlandó érdemi tárgyalásokra, s amikor ezt megtette, és a tárgyalások eredményeként bejelentette, hogy Magyarország kilép a háborúból, a németek egy jól szervezett puccsal saját emberüket, a Nyilaskeresztes Párt vezetőjét, Szálasi Ferencet juttatták hatalomra. A Szálasi-féle rémuralomnak a bevonuló szovjet csapatok vetettek véget.

A II. világháború után Magyarország megint a vesztesek oldalán ült a béketárgyalások asztalánál. A Hitlertől kapott területeit nem tarthatta meg, viszont nem veszített újabbakat. A jaltai egyezmény következtében Magyarország a szovjet érdekövezetbe került, s ez meghatározta további fejlődését. A kibontakozó polgári demokráciát a szovjet emigrációból hazatérő kommunista vezetők szívós munkával megtorpedózták, és baloldali fordulatot hajtottak végre. Ennek keretében általános földosztást hajtottak végre, amely kétségtelenül nagy adóssága volt a magyar államnak, és pozitív fejlemény volt, ugyanakkor azonban elkobozták az egyház tulajdonait is, és államosították a gyárakat. Az új gazdasági rendszer számtalan problémával küzdött. Az erőltetett iparosítás – amely a III. világháború elkerülhetetlenségének sztálini dogmájából fakadt – ellátási nehézségeket okozott, a mezőgazdaság kollektivizálása pedig ismét elvette a parasztoktól a pár éve kapott földjüket. A politikai életet is számtalan visszásság jellemezte: hazug és erőszakos propaganda, koncepciós perek, internálások. Mindez oda vezetett, hogy a Moszkvából visszatért kommunista vezető, Rákosi Ferenc hatalma meggyengült, és 1953-ban kénytelen volt átadni a hatalmat Nagy Imrének, egykori moszkvai társának. Ez azonban nem oldotta meg a rendszer strukturális problémáit, így 1956 októberében népfelkelés tört ki Magyarországon. A felkelésben együtt vettek részt azok, akik csak a kommunista rendszer megreformálását tartották szükségesnek, és azok, akik a teljes rendszerváltásra törekedtek.

A forradalmat a bevonuló szovjet csapatok leverték, az ország irányítója Kádár János korábbi belügyminiszter lett, akit egy koncepciós perben meghurcoltak és börtönbüntetésre ítéltek. Kádár sosem volt moszkvai emigráns, így a dogmák erőltetése helyett képes volt a realitások alapján dönteni. Vezetésével Magyarországon gazdasági fellendülés bontakozott ki, az emberek többsége a politikai jogok követelése helyett megelégedett azzal, hogy gazdaságilag gyarapodott. Kádár népszerűvé vált. Magyarországot a kommunizmus „legvidámabb barakkjának” nevezték a nyugat-európai és amerikai újságírók. A rendszer eredendő gazdasági problémái, a redisztributív rendszer gyengeségei a hetvenes évek olajválságával együtt azonban megindították a politikai eróziót. A nyolcvanas évek közepére komoly belső értelmiségi ellenzék alakult ki Magyarországon. Ebben az időben a szocialista országok gazdasága egyszerre került válságba, a szocialista tábor vezető országa, a Szovjetunió pedig belerokkant az USA-val folytatott fegyverkezési versenybe. A reformtörekvések hiábavalóak voltak, a szocialista társadalmi modell összeomlott.

Magyarországon békés rendszerváltás zajlott le, a szovjet csapatok kivonultak és parlamentáris demokrácia jött létre. A piaci viszonyokra való áttérés során kártalanították az egykor államosított üzemek és földbirtokok tulajdonosait vagy azok leszármazottait, megkezdődött az egyházak kártalanítása is. A privatizáció során jelentős külföldi tőke áramlott Magyarországra. A rendszerváltást erős gazdasági visszaesés kísérte, egyes számítások szerint kb. a lakosság 40%-a élt a létminimum alatt. A kilencvenes évek második felében szolid fellendülés bontakozott ki. Magyarország 1000 évvel Szent István király államalapítása után ismét csatlakozni kíván Európához, és erre minden reménye megvan: 1999 óta tagja a NATO-nak és 2004-ben kilenc másik országgal együtt belép az Európai Unióba is.

 

Az ókori Görögország

• i.e. II. évezred - Kréta - Knósszosz a központ, képírás, ekehasználat, fejlett kereskedelem, városfalak

• 1500. k. elpusztul (Santorín vulkán kitörése)

• i.e. XVI-XIII.sz. - Mükéné - krétai kultúra erős befolyása, tengeri kereskedelem, kerámia készítése, hódítás, gyarmatosítás Ciprusig, földközösségek, házi rabszolgaság, despotikus állam,

• Király, fegyveres arisztokrácia, kézművesek, parasztok, rabszolgák

• i.e. XII-IX. sz. a mükénéi társadalom bukása, nomád népek vándorlása, Athén felemelkedése, kialakul a földmagántulajdon, megindul az árutermelés, vashasználat, tengeri kereskedelem

• Homéroszi kor: állattenyésztés nagy szerepe, kétnyomásos földművelés, törzsi-nemzetségi berendezkedés, katonai demokrácia: születési arisztokrácia intézi az ügyeket, de mellette megjelenik a népgyűlés, kialakul a városállam, a polisz

• Spárta: dór hódítók a Peloponésszoszon

• társadalom: spartiata (teljes jogú spártai), perioikos (körüllakó, nem teljes jogú), helóta (foglyok)

• állam: 2 király, gerúsia (vének tanácsa), apella (népgyűlés), 5 ephoros (felügyelő)

• a földek elidegeníthetetlenek, halál esetén a közösségre visszaszáll, közös étkezések a férfiak számára, nevelés ellenőrzése, krüpteia szokása, elzárkózás, idegengyűlölet

• i.e. VIII-VI. sz. társadalmi, vagyoni különbségek növekedése: adósrabszolgaság, görög gyarmatosítás

• Athén:I.e. VIII-VI.sz. Theseus-féle alkotmány: három társadalmi csoport - eupatridák (előkelők) , démiurgoszok (kézművesek), geomoroszok (földművesek), az örökletes királyság helyett arisztokratikus köztársaság: 9 arkhón, Areioszpagosz - az arisztokrácia uralmát semmi nemkorlátozza

• i.e. 621. Drakón arkhón írásba foglalja a törvényeket - túlkapások visszaszorítása

• i.e. 594. Szolón - adósrabszolgaság eltörlése

• vagyon szerinti beosztás: ötszázmérősök, lovagok, zeugitészek, thészek

• megszűnik a születési arisztokrácia uralma, timokratikus (vagyonhoz kötött) alkotmány

• i.e. 560-510. türannisz-rendszer, a démosz még nem elég erős a hatalom átvételére, egyeduralom

• i.e. 508. Kleiszthenész- vérrokonság helyett területi beosztás: 10 phüle

• 500-ak tanácsának felállítása, népgyűlés vezető szerepe, heliaia (bíróság) felállítása, cserépszavazás intézménye

• i.e. 490., 480. perzsa támadások - Themisztoklész és Ariszteidész hatalmi harca 

• i.e. 478. Spárta kiválása után Athén létrehozta a perzsa-ellenes déloszi szövetséget

• i.e. 462. a Spárta-barát arisztokrácia külpolitikai kudarca után a démosz végleg átveszi a vezetést, megszűnik az Areioszpagosz ellenőrző jogköre

• i.e. V. sz. a demokrácia fénykora - klasszikus árutermelő rabszolgaság, szakosodott ipar, árutermelés, pénzügyletek. Társadalma: teljes jogú athéni polgár, metoikoszok, rabszolgák. Állam: 10 sztratégosz, népgyűlés, 500-ak tanácsa, esküdtbíróság - választás útján, napidíjjal

• i.e. 431-409. peloponésszoszi háború, Athén veresége Spártával szemben - a poliszrendszer válságba kerül (paraszti kisbirtokok, kis műhelyek tönkremenetele, a zsoldoskatonák pusztításai, politikai egyenlőség látszattá válik, rabszolgák tömege nő, helyzetük rosszabbodik, harc a poliszok között a rabszolga-utánpótlásért és a piacokért)

• i.e.338. II. Philipposz a khairóneai csatában legyőzi a poliszokat - Makedónia felemelkedése

• i.e. 336-323. Nagy Sándor hódításai, Babilon székhely, hadsereg a fő erő, despotikus hatalom, keleti és görög kultúra keveredése: hellenizmus, halála után a birodalom szétesik: Makedónia, Szeleukida-birodalom, Ptolemaida-birodalom

Spárta

 

Bevezetés:

Athénnal szemben Spárta nem büszkélkedhet filozófusokkal, híres államférfiakkal, vagy művészekkel, két dologról híres; a kemény életmódról, - melyet a mai napig a "spártai" jelzővel illetünk - és a katonáiról. A spártai hétköznapokban e kettő szorosan össze is kapcsolódott. A spártai társadalom egészét áthatotta a szigorú fegyelem, és az önfeláldozás. Az volt a céljuk, hogy tökéletes államukat, tökéletes katonák védjék.
A tökéletesség keresése Spártát különös hellyé tette; tiltották a pénz használatát, kötelező volt az egyenlőség, a gyenge (fiú) gyermekeket elpusztították. A férfiak között gyakorlatilag kötelező volt a homoszexualitás, a nőknek pedig olyan társadalmi és szexuális szabadságban volt részük, ami ismeretlen volt az akkori antik világban.

Spárta történelme egyenlő a kegyetlen militarizmussal, az igen kiterjedt rabszolgatartással, és egy olyan rendszerrel, ami leginkább a modern kor diktatúráira emlékeztet. Ugyanakkor Spárta volt az első görög állam, amely meghatározta polgárai jogait, és kötelességeit. Ráadásul a perzsák ellen viselt háború miatt Athénnal együtt büszkén mondhatja magát a nyugati világ megmentőjének.
Bár a spártai eszmények általában nem olyan vonzóak, mint az athéni kultúra, mégis legalább annyira fontosak a nyugati civilizáció számára, mint mindaz, amit Athén jelképez. Így aztán bizonyos tekintetben a spártaiak története is olyan, mintha a miénk lenne, hisz a mi világunkra is jellemző eszmények egy részét e katonaállamban próbálták ki, jó 2.500 évvel ezelőtt.

Egy új nép letelepedése:

Spárta a Peloponnészoszon terült el. E hatalmas félszigetet kopár hegyláncok uralják, köztük pedig mély völgyek húzódnak. Ez a szárazföldi Görögország legdélibb része. Az ókori görögök szigetnek tartották, és érhető is, hogy miért; itt szinte kézzelfogható a világtól való elzártság, és mintha a tájat is egyfajta ridegség hatná át. Ez a vidék azonban már jóval a spártaiak előtt történelmi szerephez jutott; 3.000 évvel ezelőtt a trójai háborúban résztvevő görögök egy része innen indult harcba. Agamemnón, a görögök vezére a kelet-peloponnészoszi Mükénét uralta, és Spártától délre volt Meneláosz és felesége Heléna palotája. A trójai szép Heléna - a háború "oka" - is innen származott. E világ azonban i.e.1100-ban valami miatt elpusztult. Senki sem tudja mi történt; földrengés, rabszolga felkelés, vagy meteorit becsapódás, de tény hogy a Mediterráneum keleti felének - szép Heléna otthonának - tűz és pusztulás lett a sorsa. A korszak romjai még egy ideig fent maradtak, de egy történelmi korszak lezárásaként sötét és zavaros idők jöttek.

A sötétség századaiban azonban észak felől hazát kereső új, dór eredetű törzsek bukkantak fel. Egy újfajta görög nyelvjárást beszéltek, és juhokat, kecskéket terelve érkeztek a történelmi vidékre. Megtelepedtek a Peloponnészoszon, és egyes törzseik Meneláosz egykori birtokaira vetődtek. A szerencse melléjük szegődött, úgy érezhették, hogy a Paradicsomba jutottak. Az Euratas (ejtsd: Uratasz) folyó medencéjébe jutottak, a Lakóniai síkságra, amelyet észak-déli irányban 80 kilométernyi gazdagon termő föld borít, amit egy egész évben bővizű folyó szel át. A pásztorok egy része felhagyott mesterségével, és letelepedett az olajfa ligetekben. Létrejött egy új Spárta, és az új spártaiak templomot állítottak a legendás uralkodó Meneláosz és egykori hitvese emlékére.

[Kitérő]: A görög városállamok jellemzően a legnagyobb városukról kapták a köznapi használatban elterjedt nevüket, és az ott lakó népcsoport is, nem pedig az állam igazi, eredeti nevéről. (A "városállam" szó kicsit félrevezető magyar fordítás, mert valójában azért nem csak egy városból illetve településből álltak ezek az államok.) A spártai állam igazi neve: Lakónia vagy görögösen: Lakedaimon, ami a Lakóniai síkságról kapta a nevét, az itt letelepedő nép neve pedig: lakóniaiak, illetve: lakedaimonion. A Spárta név pedig a fővárosuk illetve a legnagyobb városuk neve volt, és később innen kapta maga a nép is a nevét: spártaiak. (Maga Spárta, a város sem volt hasonlatos semmilyen más görög fővároshoz, erről majd a későbbiekben írok.)
Ugyanezen elvek szerint az athéniak államának neve: Attika, fővárosuk: Athén.

A sötét századokat követő megújulás során Hellasz-szerte Spártához hasonló új városok jöttek létre. Bár méretben, és jelentőségben különböztek, egy dologban hasonlítottak: mindegyiket közösen elfogadott törvények és szokások alapján kormányozták. Maguk a törvények sok tekintetben eltérőek voltak, csak a céljuk volt azonos; a rend és az igazságosság biztosítása szemben a káosszal és a bizonytalansággal.

Kevés tárgyi emlékünk maradt a spártaiakról, - ellentétben az athéniakkal - ők híresek voltak arról, hogy nem építkeztek, nem készítettek tárgyakat, és nem írtak magukról (számottevő mértékben). Így aztán az ókori világ összes városa és civilizációja közül talán a spártai a legrejtélyesebb.

Vegyük például a spártai királyokat. Spártának szinte emberemlékezet óta nem egy, hanem egyszerre két királya volt. Két királyi család, azaz kétszer annyi lehetőség a fejedelmi torzsalkodásokra. A spártaiak ezt a szokatlan kettősséget azzal indokolták, hogy uralkodóik közvetlen leszármazottai, - ükunokái - a görög mitológiában szereplő Héraklésznak (latinos formában: Herkules). A legenda szerint ez az ikerpár hódította el a Peloponnészoszt Agamemnón leszármazottaitól.
A történetek, amelyeket a népek önmagukról terjesztenek, mindig tanulságosak. A szomszédok számára fenyegető üzenet lehetett a területet elfoglaló agresszív ikerpárról szóló mese, akik a mitológia legerősebb hősének leszármazottjai. És a spártaiak nem várattak sokáig magukra, hogy megmutassák harciasságukat. Elfoglalták az Euratas folyó termékeny síkságát, és szolgasorba taszították az ott, kis falvakban élő akháj népcsoportot, akiket perioikosz, azaz "körüllakó" névvel illettek. A perioikoszok közé tartozó iparosok, kézművesek és kereskedők lesznek majd Spárta gazdasági bázisa. A szomszédos népek leigázása azonban Spárta agresszív terjeszkedő politikájának még csak a kezdete. Hiába állt rendelkezésre a folyóvölgy termékeny síksága, a többi görög városállamhoz hasonlóan Spártának is egyre több termőterület kellett. De míg a többi állam gyarmatokat (emporiunokat) hozott létre, akár oly távol is mint például nyugat felé Gibraltár, vagy kelet felé a fekete-tengeri Krím félsziget, addig Spárta a környezetét gyarmatosította. Nyugat felé néztek, és eltöprengtek azon; vajon mi lehet a hegyeken túl? Abba az irányba indultak el, hogy kielégítsék földéhségüket, és ott mutatkozott meg igazán e nép sötét oldala, mert ott egy egész államot, és lakóit tették a spártaiak rabszolgáivá.

Messéné leigázása:

2.800 évvel ezelőtt, jónéhány napig tartó menetelés után a spártai seregek Messéné területére érkeztek. A spártaiaknak nemcsak a területre, hanem lakóinak szabadságára is fájt a foguk. Minden messénéit helótává akartak tenni. Bár a helóta szó jelentése fogoly, ez esetben inkább rabszolgáról beszélhetünk.

A rabszolgaság bevett intézmény volt az ókori Hellaszban, de a rabszolgák rendszerint idegenek, görögül nem tudó barbárok voltak, akik másra, mint szolgaságra, nem is lettek volna jók. Egy görög rokon nép tömeges rabszolgaságba taszítása azonban addig példa nélkül állt, és Messéné leigázása élesen elválasztotta Spártát a többi államtól. Kezdett kialakulni az igazi Spárta képe, a lázadástól tartó, felkeléstől félő államé. A messénéiek leigázása azonban nem volt könnyű feladat. Két komoly háborút vívtak, és mindegyik vagy 20 évig tartott. Az első i.e. 743-724, a második i.e. 685-668. A második háborúról vannak információink, fennmaradt egy szemtanú, a történelem egyik legkorábbi azonosítható szemtanújának beszámolója. Tercius-nak hívták, spártai katona, és ami még fontosabb; költő volt.
Tercius a kor jellegzetes hadseregében harcolt, melyet a hopliták alkottak. Ezek nehéz fegyverzetű, lándzsával és kerek pajzzsal felszerelt gyalogosok voltak és ún. falanxban harcoltak (lásd.:a Hadsereg oldalon). Az i.e. 7. sz. végére szinte minden városállam rendelkezett ilyen hoplita hadsereggel, de Spárta ezt a harcmodort minden más görög városállamnál nagyobb tökélyre fejlesztette. Azonban előbb még le kellett győzniük és rabságba taszítaniuk a messénéieket. Ez i.e. 650 körül sikerült, a következő 300 évben a messénéiek spártai uraik földjein robotoltak, ahogy Tercius írta: " mint nehéz teher alatt roskadozó szamarak. ".

Egy új társadalomszervezet születése:

I.e. 669-ben Spárta súlyos vereséget szenvedett Hüsziainál Argosz csapataitól, és ez rávilágított arra, hogy a hódítások közben kiéleződött vagyoni különbségek megbontották a teljes jogú polgárok között kívánatos egyenlőséget. Az egyenlőtlenség társadalmi konfliktusokhoz ez pedig a katonai potenciál gyengüléséhez vezetett. A társadalom élén álló politikai erők felismerték a veszélyt, és ennek hatására a társadalmi szerkezet gyökeres megújítása mellett foglaltak állást. Egy körülbelül másfél évszázadon át tartó reformfolyamat vette kezdetét, amelynek kronológiája a mai napig rendkívül vitatott. A politikai elit célja egyfajta társadalmi utópia megvalósítása volt, létre akarták hozni a tökéletes társadalmat, amelynek modelljéül a hoplita falanx szolgált: fegyelem, közösség, önzetlenség.
Minden forradalomnak szüksége van egy vezéregyéniségre, itt ez Lükurgosz volt. (Némely forrás Spartus-ként említi őt.) Nem biztos, hogy valóban létező személy volt ő - bár még szobrot is emeltek neki -, de mindenesetre a spártaiak hittek benne. Számukra igazi messiás volt, aki közvetlenül az istenek tanácsára paradicsomi állapotokat teremtett a Földön. Hogy mindez neki, egy vezető rétegnek, vagy akár generációk egymás utánjának köszönhető-e, az mindegy. Létrejött egy társadalmi kísérlet, az ókori világ egyik legfurcsább civilizációja.

A Spártát átalakító forradalom i.e. 650 körül ment végbe, Messéné leigázása után közvetlenül. Egyrészt, hogy a helóták nyugton maradjanak, másrészt, hogy a győzelem hozta jólét hatásait ellensúlyozzák, a spártaiak úgy döntöttek, létrehozzák az ókori világ legfegyelmezettebb, és leghozzáértőbb hoplita hadseregét. Lényegében az egész spártai társadalomból egy nagy katonai kiképzőtábor lett.
A spártai férfiak nem halásztak, nem műveltek földet, nem űztek ipart és nem kereskedtek, csak harcoltak. Ha nem harcoltak, akkor gyakorlatoztak, és ha nem gyakorlatoztak, akkor a társaikkal múlatták az időt. A családi kötelék nem sokat számított, sokkal fontosabb volt a kapcsolat a társakkal, a falanx-szellem ébren tartására. Ehhez az élethez a rájuk jellemző egyszerűséggel viszonyultak. Az nem volt elég, hogy az ember spártainak született, minden spártai férfinak hosszú évek küzdelmes versengéseivel, és a legkegyetlenebb kiképzési gyakorlatok túlélésével kellett kiérdemelnie a polgárjogot.  Ha sikerült, bekerülhetett egy ún. férfiközösségbe. Ezek a férfiközösségek helyileg Spárta központjáról néhány kilométerre voltak. Együtt élt idős és fiatal, így áthidalva a generációs ellentéteket, amelyek Hellasz más tájain állandó gondot okoztak. És ami még fontosabb; gazdag és szegény is szinte teljesen egyenlő volt. A spártai állam a különbségeket a polgáraira tudatosan ráerőszakolt "nem fogyasztás" segítségével mosta el. Az egyenlőség elvű Spártában az volt a szabály: hogy még ha birtokolsz is valamit, azzal ne büszkélkedj! Ez igaz volt mindenre; házra, ruhára, de még az ételre is. Hellasz más tájain egy gazdag ember megfizetett volna néhány prostituáltat, kinyitott volna néhány amfórányi bort, és meghívta volna a barátait pacsirtanyelv és mézzel sütött tonhal lakomára. Spártában ez nem így történt. A férfiak a közösségi étkezéseken mindig ugyanazt ették; "melasz zomaszt", ami főtt disznóvér és ecet elegye, más néven: fekete leves. Ezen kívül pedig zömmel gyümölcsöket és zöldségeket szolgáltak fel az étkezések alkalmával. A kortársakat megdöbbentették a spártaiak étkezési szokásai, de mai szemmel nézve - eltekintve a fekete levestől - valóban egészségesen táplálkoztak.

A spártai társadalom egyike volt az elsőknek, amelyben létrejött egyfajta társadalmi szerződés. Az egyén kötelességeit bizonyos privilégiumokkal és jogokkal ellensúlyozták. Ezek az elképzelések más görög államokban csak jóval később terjedtek el, és részleteikben is jelentősen eltértek.

Mivel a teljes jogú spártai polgárok elszakadtak a közvetlen termelőmunkától, a számukra szükséges szolgáltatásokat, ipari és mezőgazdasági termelést az alávetett népcsoportok végezték. Ezek közül jobb helyzetben voltak a perioikoszok (körüllakók), akiknek települései részben akháj, részben dór lakosságnak adtak otthont. E településeknek volt ugyan helyi autonómiájuk, de nem volt saját katonai szervezetük, és önálló külpolitikát sem folytathattak. A perioikoszokat kötelezték arra, hogy részt vegyenek Spárta katonai erőfeszítéseiben, de az i.e. 5. századig a teljes jogú spártaiaktól különválasztott csapatokban teljesítettek szolgálatot. Ez a népcsoport onnan nyerte elnevezését, hogy kisvárosaik Spárta körül a Lakóniai-síkságon, részben pedig az azt észak felől lezáró hegyek hágóinál épültek. Létezésük stratégiai védelmet nyújtott Spárta számára. A teljes jogú spártaiaknak kézműiparuk termékeivel szolgáltak. A "körüllakók" általában lojálisak voltak a spártaiakhoz, mivel azok megvédték őket a külső támadásokkal szemben, és nem alkalmazták ellenük az elnyomás durvább módszereit.

Az államterület további kiterjesztése következtében alakult ki az alávetettek szorosabb függésben levő csoportja. Ez a réteg első ízben a Spártától délre fekvő mocsárvidék annexiója kapcsán került spártai uralom alá. Nevük: he(i)lótesz (helóták) eredetileg hadifoglyot jelent, esetleg annyit, hogy egy dél-lakóniai falu, Helosz lakója. Ha ez utóbbi feltételezés helytálló, akkor nyilván az történt, hogy e település lakói süllyedtek legkorábban függő helyzetű mezőgazdasági munkássá, és később a hasonló sorsot elszenvedetteket is az ő nevükkel illették. A klasszikus spártai állam társadalmi és gazdasági alapjainak megteremtéséhez és egyben a helóták drámai létszámnövekedéséhez a döntő lökést a Spártától nyugatra fekvő Messéné (Messénia) meghódítása jelentette.

A görög-perzsa háború:

I.e. 480-ban aggasztó hírek érkeztek Spártába. A perzsa birodalom támadásba lendült. Hatalmas seregek indultak meg nyugat felé, a szárazföldön és a tengeren. Eljött az idő, hogy kiderüljön, vajon Spárta rettegett harcosai képesek-e megvédeni a görög államokat.

[Kitérő]: A régészek sokáig elkerülték Spártát. Egy brit kutató csoport csak 1906-ban kezdte meg a szakszerű ásatásokat. 1925-ben bukkant elő az egyik legfontosabb lelet, egy spártai harcosnak i.e. V. századból származó életnagyságú mellszobra. Amikor a szobor feje lassan kibukkant a földből, egy görög munkás felkiáltott: Ez Leonidasz!
Leonidasz volt az igazi spártai szuperhős, az a király aki 300 harcosával az utolsó pillanatig kitartott, hogy feltartóztassa a perzsa sereget Thermopülai-nál (Thermopülai). A szobor elnevezését semmilyen komoly bizonyíték nem támasztja alá, csak a készítésének kora. De ettől függetlenül ma is Leonidasz-nak hívják, bár a nevet idézőjelbe teszik.

 

Az arcon látszó rejtélyes félmosoly a kor szobrainak jellegzetessége. A szeme helye ma üres, de egykor hegyi kristállyal és tengeri kagylókkal volt kirakva, ami ragyogott a csiszolt kő felületén. A teste izmos és erős, a hosszú haja a harcosokra jellemző módon fésült, a felső ajka pedig borotvált, ami onnan származik, hogy a spártaiak nem viselhettek bajuszt, de szakállt igen.

Az igazi Leonidaszról keveset tudunk. Valószínűleg annak a két családnak az egyikétől származik, amelyiktől a spártai királyok is. Talán 10 éve uralkodhatott, amikor a perzsa csapatok megindultak nyugat felé.

Perzsia volt a Földközi-tenger keleti medencéjének regionális szuperhatalma, a mai Afganisztántól, az Égei-tengerig húzódott. A perzsák számára a görögök jelentéktelen, de egyre több gondot okozó nép volt a birodalom nyugati határain. Például lázadást szítottak ellenük a Kis-Ázsiában élő görögök között. A perzsák ezt már nem tűrhették tétlenül.

Az első lépést a perzsa uralkodó Dareiosz tette meg; csapatokat küldött Marathónba, de Athén és szövetségesei visszaverték a támadást. (A spártaiak ebben a csatában nem vettek részt, ugyanis éppen egy vallási ünnep hetét tartották, amikor nem volt szabad fegyvert fogniuk. Az ünnep letelte után viszont azonnal útrakeltek, de a csatát 1 nappal lekésték.) Dareiosz hamarosan meghalt, így a bosszúállás, a gondot okozó görögök elintézése már fiára Xerxész-re maradt. A perzsák i.e. 480-ban szárazföldön és tengeren egyszerre lendültek támadásba. Seregük olyan hatalmas volt, hogy a görög Hérodotosz beszámolója szerint; "egész folyók vizét kiitták". A történetíró az egyesített perzsa seregek számát másfél millióra teszi. Ennél valósághűbb becslések szerint mintegy háromszázezren lehettek, de ennyi is bőven elég lett volna az apró görög városállamok elpusztításához. Amikor a spártaiak megtudták, hogy közelednek a perzsák, tanácsért a Delphoi jósdához fordultak. E jóslatokat, melyeket megszállott papnők tolmácsoltak, az istenek üzenetének tartották. A spártaiak mélyen hívők voltak, és a jóslatokat szinte katonai parancsként tisztelték. Ez alkalommal azonban a jóslatok nem sok jóval kecsegtettek:

Sorsotok, ím ez lesz majd, tág terű Spárta lakói:
vagy gyönyörű város dől romba a perzsa kezétől,
vagy, ha nem így lesz, majd Héraklész hős ivadékát
gyászolják, kik lakják szép Lakedaimónt.

A virágnyelven átadott üzenet viszonylag egyszerű volt: vagy kapitulálnak, vagy halálukig harcolnak. A spártaiak nevükhöz hűen ez utóbbit választották és az ellenállás élére álltak. Miközben a perzsa fősereg délnek - Hellasz szíve felé - haladt, a Leonidasz király által vezetett görögök észak felé mentek, hogy Thermopülai-nál megállítsák a támadókat. I.e. 480-ban Thermopülai egy természetes szoros volt. Mára a tenger kilométerekkel visszahúzódott, de akkoriban olyan keskeny volt, hogy egy út éppenhogy csak elfért a környező hegyek lába és a tengerpart között. A görögök megérkezvén újjáépítettek egy falat, és e mögé húzódva várták az ellenséget. A görögök sokkal kevesebben voltak, de a földrajzi viszonyok őket segítették. A cél az volt, hogy lelassítsák a perzsákat, annyira, hogy közben máshol komolyabb ellenállást építhessenek ki szárazföldön és tengeren egyaránt. Leonidasz és a kíséretében lévő 300 spártai katona számára azonban Thermopülai nem csupán egy stratégiai fontosságú hely volt; itt akarták megmutatni a világnak, mit is jelent spártainak lenni. A görögök általában szerettek arról beszélni, milyen nemes dolog a hazáért meghalni, (Lásd. Homérosz műveit), a spártaiak számára azonban ez több volt puszta beszédnél, a harcban "akhalosz tenartosz", azaz; a "gyönyörű halált" keresték. Ez a cél magában foglalt mindent, amiről Tercius a katona-költő is ír; higgadtan előretörni, szembenézni az ellenséggel, soha nem menekülni a harc elől, és a halált, mint édes szeretőt magunkhoz ölelni. Ezért nem meglepő, ha a harc előtt a spártaiak a szerelem istennőjének: Erosz-nak mutattak be áldozatot. A "gyönyörű halál" a szó legnemesebb értelmében áldozat volt: a halandók megdicsőülése. A férfiak, akiket Leonidasz kiválasztott, és magával vitt a harcba, mind családos emberek voltak, és pontosan tudta - ahogy a katonák is mindnyájan -, hogy mind meg fognak halni. A görögök 3 napon át tartóztatták fel a perzsa sereget, időnként védelmet kerestek a fal mögött, majd hoplita alakzatban támadásba lendültek. A perzsák háromszor támadtak, de mindháromszor visszaverték őket. Xerxész már majdnem feladta a csatát, amikor a görögöket elárulták, és mód nyílt arra, hogy hátbatámadja őket. Amikor Leonidasz erre rájött, a görögök nagy részét elbocsátotta a harcból, csak a spártaiak maradtak, kis számú más egységek és várták a végső rohamot. Másnap a perzsák két oldalról támadtak, és bár a görögök továbbra is hősiesen harcoltak, azt a néhány száz főt, aki ott maradt gyorsan legyűrték. A spártaiak az utolsó emberig elestek.

Katonai értelemben a Thermopülai-i csata jelentéktelen volt. A perzsák előretörését jó ha egy héttel késleltette, aztán haladtak tovább dél felé. Nem sokkal később Szalamisznál egy tengeri ütközetben a görögök hajóhada megsemmisítette a perzsák tengeri erejét. Ami Thermopülai-nál elkezdődött, azt Szalamiszon át a plataeai harcmezőn (i.e. 479-ben) sikerült befejezni. A Szalamisz után megmaradt perzsa erők itt végleg vereséget szenvedtek - immár szárazföldön is - a szövetséges spártai-athéni seregektől, és kivonultak Hellaszból.

A görögség fantáziáját a győzelmek sorából érdekes mód, mégis a Thermopülai vereség hősei ragadták meg. Thermopülai volt az a hely, ahol a spártaiak megmutatták, mi az életük értelme. Megmutatták a világnak, hogy Spárta milyen hely, felmutatták városuk eszményeit, ezzel is igazolva utópisztikus elképzeléseiket. Mindezzel pedig, legalábbis Hérodotosz szerint: " a spártaiak a dicsőségnek akkora kincsére tettek szert, mellyel egyetlen másik állam sem büszkélkedhet ".

A háború után:

A perzsák elleni háborúban Athén és Spárta szövetségesként harcolt, pedig nagyon különbözőek voltak. Athén a virágzó demokrácia, Hellasz kereskedelmi és kulturális központja volt. Egy olyan, a világra nyitott, civilizált társadalom, amelyben a hatalom - elméletileg - a nép kezében volt, a démosz-éban.

Spárta ezzel szemben katonaállam volt. Egy harcos elit uralta, és a rabszolgák munkája tartotta fent. A fiúgyerekeket, ha túlélték az államilag szervezett kiválasztási programot, 7 éves korukban elszakították anyjuktól, hogy elsajátítsák a spártai "halál vagy győzelem" eszmét.
A spártai férfiak nem éltek együtt az asszonyaikkal, akik szintén a maguk útját járták. Függetlenek, eszesek, testileg és szellemileg is erősek voltak. A két városállam társadalmi rendszere, teljes mentalitása, élesen szembenállt olyannyira, hogyha valamilyen közös ellentét nem kötötte le erőiket, esetleges együttműködésük komoly félelmet keltett a poliszokban. De az időszakos szövetségesek könnyen fogtak fegyvert, például egymás ellen.

Készen állt minden a hatalmas küzdelemre; Spárta Athén ellen, a katonai elit szemben a démosszal. A harc végkimenetele egész Hellasz sorsát eldönthette.

Spárta és Athén más és más következtetést vont le a perzsák elleni háborúból. A harcok helyszínétől sok száz kilométerre lévő Lakónia idillikus tájait nem érte el a háború. Míg Athént elfoglalták, és az Akropoliszt lerombolták, addig a hegyektől védett peloponnészoszi-félszigeten lévő Spárta számára a háború távoli dolognak tűnt.

Amikor visszatért a béke, a spártaiak hamar visszatértek a feladatukhoz; a fizikai és katonai tökéletesség csiszolásához. Ez a társadalom fegyelmezett volt, engedelmes, és mindenekelőtt: hajlandó volt feláldozni a családi és egyéni boldogságot a társadalmi álom érdekében. És ha kellett, az életüket is adták ezért.

Kitekintés: Változások Athénban:

A háború utáni Athénban a dolgok gyorsan változtak, a megszállás traumája, majd a győzelem eufóriája átalakította a várost. A háború előtt már megvetették a demokrácia alapjait, de a demokrácia még csak nevében volt az, az irányítás valójában a gazdagok kezében volt. De most valami elkezdődött.

A háború alatt, a válság pillanataiban Athén szegényei voltak azok, akik lemásztak a hadihajók mélyébe, az evezők mögé, és nekihajtották a hajókat az ellenség hajóinak. Ők voltak a város nincstelenjei, a politikai hierarchia legalja. De Szalamisz után minden megváltozott. Az evezősök, akik borzalmakat éltek át a hajók mélyén, és névtelenül váltak hősökké, győzelmet arattak, cserébe viszont beleszólást kértek a politikába. Az athéni demokrácia életre kelt. A közemberek élére Periklész állt. Ő maga gazdag arisztokrata család sarja volt, akik az athéni demokrácia meghatározói voltak generációk óta. Periklész azonban megérezte az idők változását, és jó időben élére állt a mozgalomnak. Periklész felismerte, hogy hatalma biztosítása érdekében szakítania kell az arisztokráciával, és a nép fiaként kell feltüntetnie magát. Kiváló szónok volt, és nagyszerűen érvelő beszédeivel csatát nyert. De az athéniaknak nem csak az tetszett, amit Periklész mondott, de a tettei is. Hatalmas építkezésekbe kezdett, melyek munkát biztosítottak a szegényeknek, valamint állta a szavát és megnyitotta Athén kincstárait is. Hatalmas ünnepségeket szervezett, és olyan építményeket építtetett, mint a Parthenon. De ami még ezeknél is fontosabb volt: állami fizetést biztosított a katonai szolgálatért. Az egykori evezősök katonai érdemeiket politikai hatalomra cserélhették. Athénban a demokrácia végre valóban a nép hatalmát jelentette.

A perzsák legyőzése után nem csak az athéni politikai életben mentek végbe forradalmi változások. Mindent áthatott az új gondolkodásmód, a kereskedelemtől a kultúráig. Bár a görögök szövetsége győztesként került ki a háborúból, a perzsák állandó fenyegetést jelentettek. A görög városállamoknak vezetőre volt szükségük, aki irányítja a keleti veszedelem elleni harcot. Míg Spárta nem nagyon akarta elvállalni a feladatot, és önmagával volt elfoglalva, addig Athén igent mondott, és elvállalta a megbízást.

Athént mindig is érdekelte a tenger, és a távolsági kereskedelem. A perzsák legyőzése után kikötőjét - Pireuszt - erős védőfallal kapcsolták a városhoz. A falak egyben azt is jelentették, hogy Athén ettől kezdve tengeri hatalom, a kereskedelem, a közlekedés és egy birodalom kiépítése terén. Az athéniak minden áldozatot meghoztak, hogy felépüljön a fal. A nyersanyag egy részét középületekből szerezték, de még a síremlékek köveit is felhasználták. A végeredmény egy 20 km hosszú fal erődítmény lett, amelyet rekord idő alatt építettek fel, és amely védte az athéniak biztonságát, és ha kellett távol tartotta az izgága szomszédos államokat is.
Lassan Athén lett a Földközi-tenger keleti felének ura. Szövetségesei engedelmeskedhettek, és fizethették a béke számláit. És ha valamelyiknek ez nem tetszett, hamar ott volt az athéni flotta a kikötőjében "baráti látogatáson".

Ellenség a szomszédban:

A hatalmi viszonyok megváltozása a spártaiaknak is feltűnt. Az athéni flotta gyarapodása látványos volt, de amikor kiderült, hogy Athén falat is épített, ez már komolyan elgondolkodtatta a spártaiakat.
A spártaiak nem szerették a falakat, mert a fal várost jelentett, és a városok - ha az ember nem elég elővigyázatos - olyasmik, mit a demokrácia. És ha volt, amit a spártaiak nem szerettek, az a demokrácia volt. Spártának nem is voltak falai! A mondás szerint: "A birodalom falai a harcosok, a határ a dárdák hegye!" A spártaiak szerint nem a törvények, a falak, vagy a nagyszabású középületek teszik a várost, hanem az eszmények. Spárta a fejek és a szívek városa volt, és szerintük a háborúba vonuló hoplita harcosok fegyelmezett menete adja a város és egyben az állam igazi lényegét.

 

A marathóni futás története

 

Krisztus előtt 490-ben a perzsa flottát Peiszisztratosz türannosz száműzött fia, Hippiasz kalauzolta Marathón partjaihoz. Jól tudta - mivel it feküdtek családi birtokaik -, hogy ez az egyetlen olyan síkság, ahol a perzsa lovasság fölényét ki tudják használni az athéni nehézfegyverzetű gyalogsággal szemben. Hippiasz tehát, miután partot értek, húszévi száműzetése után, ha rövid időre is, de hazatért. Az athéniak látták a perzsák által elpusztított közeli Eretria sorsát (ahol korábban négyezer telepesük lakott!), és azt is, milyen sok görög állam adott földet és vizet a hódítóknak. Segítséget kértek hát Spártától, a másik jelentős görög államtól, amely visszautasította a perzsa szövetséget.

E segítségkérés lehetett az alapja a később elterjed mesés történetnek, hogy a marathóni győzelem után egy állig felfegyverzett athéni harcos (Philippidész vagy Therszipposz) futva vitte a jó hírt Athénba, ahol csak annyitt mondott, hogy "győztünk!", majd összeesett és meghalt. A görög-perzsa háború történetírója, Hérodotosz valójában csak annyit ír, hogy a csata előtt elküldtek Spártába egy Pheidippidész nevű futárt, aki a 255 kilométeres távolságot mindössze két nap alatt megtette. A spártiak azonban nem indulhattak el azonnal, mert akkor megszegték volna a törvényt. Aznap volt ugyanis a hónap kilencedik napja, márpedig a kilencedik napon nem indulhattak hadba, mivel még nem jött el a holdtölte. Így hát megvárták a holdtöltét, és csak azután vonultak Attikába. A perzsák azonban kevésbé voltak türelmesek és hadrendbe álltak a marathóni síkon. A perzsákkal szemben felsorakozott athéni sereg tíz sztratégosza (hadvezére) nem tudott egyetértésre jutni, milyen haditervet alkalmazzanak. Mindennap másikuk látta el ugyanis a fővezéri teendőt. Amikor a perzsákat jól ismerő Miltiadészra került a sor, aki korábban a Kherszonészoszon uralkodott türrannoszként és részt vett Dareiosz szkíta hadjáratában, látta, hogy a többnapos várakozás miatt türelmetlen perzsák kezdik behajózni seregüket, ráadásul a lovasságuk sincs a csatatéren (talán itatni vitték a lovakat). A kedvező pillanatot kihasználva hirtelen támadást vezényelt és a két sereg közötti  több mint másfél kilométeres távot futva tették meg. A perzsák őrültnek hitték őket, hiszen íjászok és lovasság nélkül rontottak rájuk. Miltiadész határozott fellépésse azonban bevált: a perzsák egy részét a tengerbe, más részét a közeli mocsárba szorították. A megmaradt sereg hajóra szállt, hogy - Attikát megkerülve - Phaléronnál szálljon partra. Miltiadészék azonban erőltetett menetben vonulva megelőzték őket. A perzsa fővezér, Datisz nem kockáztatott meg egy újabb kudarcot, inkább hazahajózott. A késve megérkezett spártaiak megszemlélték a halottakat, gratuláltak az athéniaknak, és visszatértek hazájukba.

A történetből jól látjuk, hogy a tankönyvekben és a sporttörténetekben oly gyakran felbukkanó marathóni futóról Hérodotosz mit sem tudott. A hősiesen romantikus mesét a Kr. u. 2. században jegyzi fel Lukainosz és Plutarkhosz. A szónok és író Plutarkhosz viszont Therszipposznak nevezi a hős futárt. Plutarkhosz azt is hozzáteszi, hogy a történet végső soron a Kr. e. 4. században élt pontoszi Hérakleidész írására vezethető vissza: "A marathóni csatáról egyébkéntaz erkhiabeli Therszipposz hozta meg a hírt, ahogyan arról pontoszi Hérakleidész beszámol, a legtöbben nazonban azt állítják, hogy Euklész teljes nehézfegyverzetben futott, a harctól kimelegedve, és  a kapunál az első embereknek, akikkel találkozott, csak annyit mondott: - Üdvözöllek titeket!- és -Örvendezzünk! -, aztán nyomban kilehelte a lelkét."

Azt azonban egyik szerző sem indokolja meg, miért is kellet volna ezt a jelentős távolságot tűző napsütésben, teljes fegyverzetben, futva megtenni. Ha Miltiadész hírt akart adni győzelméről, küldhetett volna egy futárt vagy éppen egy lovast Athénba. Nem véletlen, hogy a marathóni futó meséjét közlő források még a futó nevében sem tudnak megegyezni. A Philippidész névalak mindenesetre nagyon emlékeztet a legenda egyik lehetséges forrására, a Hérodotosz által említett athéni futár, Pheidippidész nevére.
Az már csak a pontosség miatt említem meg, hogy az Athén és Marathón közötti távolság 40 km és nem 42, mint az olimpiai versenyszámban. A maraton távot - ami 42195 méter - csak a londoni olimpia, vagyis 1908 óta kell teljesíteni a hosszútávfutóknak, mivel történetesen ilyen messze feküdt egymástól az olimpiai stadion és a windsori kastély királyi páholya, ahol az uralkodó fogadta a maratoni versenyzőket.